marketing

A megváltás a küszöbön toporgott, a levegő pedig úgy remegett, mint augusztusban a forró aszfalt felett szokott. Az okot az előző napi kör-email szolgáltatta, amelynek csak a tárgymezőjében villogtak szavak: Breaking news - holnapi meetingen rebrandingelünk. Ez nagyon fontos, ez a rebrandingelés, hiszen már másfél éve ugyanabban a mederben csordogált a brand és már lassan azokra a letűnt korokra emlékeztetett, amikor még márkának hívták. Nyilván szükség volt már egy új ars poeticára, meg egy valóban reszponzív weboldalra, egy ilyen szimpla küldetéssel meg vacakul targetált adwords kampánnyal nem lesznek versenyképesek.

A nagy kérdés mégis az, hogy ki tudna rebrandingelni? A régiek, akik legalább négy-öt éve ültek a gurulós székeikben, már csak a megszokott köreiket futották, néhányuknál a burning out is felütötte a fejét. És ezen már a csapatépítés sem segített, legyen az wellness-szállóban eltöltött, pázsiton rókázásba forduló tivornya, amiről posztolni tilos volt, csak a hosszú távra tervezők mentették titkos dokumentumokba a fotókat, vagy a „Készítsünk együtt szusit és szasimit!” tanfolyam, amelynek legfőbb eredménye, hogy végre kiderült: Béla allergiás a tenger gyümölcseire. Is.

Szükség volt hát valakire, egy friss szemre, egy új szellemre, egy olyan messiásra, aki képes járni az állóvízen. Vagy legalábbis követ dobni bele. Ilyen pedig nemigen akadt a házban, mindenki túl jól ismerte a céget ahhoz, hogy bármi is eszébe juthasson. Az „akció” és a „kupon” szavakat pedig a minimalista falakon belül tilos volt kiejteni. Így robbant be közéjük Lilla, az üstökös. Nem is állásközvetítőnél találták, ott csak kishalakban utaznak. Fejvadász cserkészte be a konkurenciától, több más jelölt mellett. Aztán a tulajjal történt személyes beszélgetés után suttogni kezdték, hogy csak egyetlen személy jöhet szóba, olyasvalaki, aki a főnök kizárólagos bizalmát élvezi és két hét múlva a nagycsoportos meetingen mindenki megbizonyosodhat afelől, hogyan is dolgozik egy igazi profi. Lilla. Meetinget már régen vártak ennyire!

Öten ülték körül az ovális asztalt a tárgyalóban, a marketingesek. Igyekeztek fesztelennek és üzletiesen lazának tűnni. Meg kreatívnak. Az nagyon fontos volt a cégnél, hogy minden marketinges kreatívnak tűnjön. Volt is ilyesféle kitétel a munkaszerződésben. A három nő és a két férfi egyszerre érkezett, valahogyan komfortosabbnak érezték így, a „mindenki a teamért, a team mindenkiért” szellemében. Meg tartottak is egy kicsit Lillától. Pontosabban attól, hogy Lilla mellett amatőrnek, öregnek és pláne old-fashionnek tűnnek. Azt suttogták a HR-en, a csaj még a Harvardra is járt. Online. Úristen, mit tudhat ez!? Eddig csak ki-besuhanni látták a főnök irodájából, illetve - ba, illatának molekulái jutottak el az asztalaikhoz és csak sejteni vélték, hogy jelenleg home office-ban dolgozik. Nyilván. A marketingesek monitorjai körül még asztmás rohamot kapott volna a fullasztó légkörtől. Friss levegő – erre van szüksége a bágyadt népeknek. 

A tárgyalóban félárbócra engedték a reluxát – egyrészt, mert így vetítetni is lehetett meg tárgyalni is (ez volt ugyanis a tárgyaló eredeti funkciója), másrészt ebben a derengő félhomályban csak sejthető volt, délután vagy-e vagy már este. Órával pedig szándékosan nem kényeztette a dolgozókat a cég, feszengjenek csak, amíg lopva ellenőrzik a mobiljaikon, mennyi ideje zsibbad a fenekük.

Éva úgy helyezkedett, hogy az ablak a háta mögé kerüljön, így ő mindenkit szemmel tarthatott, de amíg le nem bukott nap, megvolt az az előnye, hogy aki felé nézett, csak a körvonalait tudta kivenni. Így nem láthatták azt sem, hogy az asztal alatt a bébiszitterrel sms-ezett. „Viki, nem fogok odaérni a gyerekekért az oviba, elhoznád őket?” A férjét nem ugraszthatta, éppen üzleti úton volt valahol Oroszországban. Szinte havonta utazott, Éva már számon sem tartotta, merre jár éppen. Tulajdonképpen a logisztikai kérdésektől eltekintve még könnyebbséget is jelentett neki, ha legalább Krisztiánt nem kellett körbeugrálnia, a bébiszitter meg nem igényelte a kényeztetést. Nem talált bejelentett munkát, szüksége volt a pénzre, a gyerekek meg szerették. Éva valamelyik este azon mulatott, hogy ha csak egy kis hajlandóság is lenne benne a nők iránt, Vikivel még jobban is kijönne, mint Krisztiánnal. Persze a férje fizetése nélkül kényelmetlenebb lenne az élet, meg a gyerekeken is bélyeg lenne egy szélnek eresztett apuka. Jól van ez így, ahogy van, és ha a fiúk kicsit nagyobbak lesznek, már bébiszitterre sem lesz szükség. Akkor majd nem kell meetingen üzengetnie, hétvégén meg főzés helyett a kölykök elszaladhatnak a Mekibe ebédelni, úgyis minden kamasz ott eszik. Talán még spinningelni is eljárhatna, akkor sokkal áramvonalasabb lehetne. Már csak hat-nyolc évet kell valahogy kihúzni.

Béla görnyedten hajolt a mobilja fölé, feszült volt a rebranding gondolatától, minden újdonság így hatott rá. Mivel ez nem feltétlenül előny egy marketingesnél, a gyomorfekélyét is a Helicobacter pylorival, ezzel a megbízható nevű baktériummal magyarázta, nem mintha bárki is kíváncsi lett volna a magyarázatára. Sápadt és gyomorbajos volt, okoskodó típus, akinek tizenhárom éve hetente legalább egyszer eszébe jutott az a délután. Az öregasszony azzal az őszes szakállkájával, a macskái, a zacc a kávéscsésze alján meg a pakli zsíros kártya. A lapokat kiterítve hangzottak el a szavak: negyvenes éveiben egy súlyos, nagy betegség fordítja majd meg az életét. Túlélve a katarzist, melléáll a szerencse és minden megadatik neki, amit addig nélkülöznie kellett: nők, pénz, nagy kocsi, utazások. Nem is kért sokat a banya, ennyit megért a bizonyosság – töprengett ma reggel is a buszon, miközben kiegyenesítgette és a táskájába csúsztatta a gyrosról lehámozott alufóliát. Negyvenegy éves volt és pár napja erősen szúrni kezdett a mellkasa.   

Tőle balra helyezkedett az ékpárnáján Ivett, kereste a megfelelő pozíciót a gerinc menti kisizmainak. Amikor végre rálelt, a táskájában kezdett kotorászni valami ehető után. Még jó, hogy tegnap a bioboltban egy kis aszalt áfonyát is vett, így legalább nem fog hangosan korogni a gyomra, amíg végigüli ezt a prezentációt. A buláta elég volt délig, de az biztos, hogy a zöldkávé egy kicsit sem csillapított a délutáni éhségén. Az illatszerek közt is sokáig válogatott az áruházban, tudniillik elvei voltak. Egy dezodor legyen alkoholmentes, sőt, most már parabén- és alumíniummentes is, további mentességek egyelőre nem szerepeltek a listán. Utána olvasott ugyanis, hogy a parabén rákkeltő, sok helyen betiltott, az alumínium pedig eldugaszolja az izzadtság útját, így az bizony bent ragad. A bent ragadt verejték pedig csak a jó isten tudja, mire nem képes. Elégedetten vette magához a minden-mentes terméket, elégedetten kente hónaljára reggel a kissé krémes állagú stiftet és most is csak egy parányit csökkent az elégedettsége, ahogy megérezte a karja alól kiszivárgó, enyhén savanykás izzadtságszagot. 

Mariann lopva pillantott körbe a többieken, egyelőre nem tudta, milyen arckifejezést kellene magára öltenie az új lány előtt. Most éppen a féltékenység préselte egyetlen vonallá az ajkait, a keserűség szűkítette résnyire a szemét. Olyan sokat harcolt a dedikált csoportvezetői pozícióért. Egyszerű asszisztensként lépett be a céghez négy éve és lám, ma már neki is forgószéke van. Nem volt azért ez egy sétagalopp. Az is majd’ hat hónapjába telt, míg rájött, hogy a tulajhoz az unokatestvérén, a gazdasági igazgatón keresztül vezet az út. Aki pedig semmit sem szeret jobban, mint ha egyetértenek a korszakalkotó ötleteivel. Három évig értett egyet, három évig erőltette reggelenként tűsarkúba a tornacipőhöz szokott lábát, három évig este hat előtt nem indult haza az albérletébe, mire végre kinevezték. A fenébe, gondolta, akkor voltam csak boldog, és észre sem vettem, nem figyeltem eléggé… Nyilván nem örült ennek a Lilinek. Vagy Lillának. Maradt tehát a gyermekkorából magával hozott önvédelmi eszköznél és lesütötte a szemét, mert félt, hogy a tekintetét is képes lenne elszínezni az irigység.

A marketingesek talán legszerencsésebbike, András bizakodva és naivan hunyorgott bele a reluxán még átszüremkedő gyér napfénybe és szokásához híven rajzolgatott. Madarakat, fát, kisházat füstölgő kéménnyel. Szívesen rajzolt volna egy pokémont is, de az nem volt benne az ujjaiban, gondolta, majd a meeting alatt kigyakorolja. Ő nem félt Lillától, nem is volt féltékeny, sőt, kifejezetten örült, hogy a cégnél hamarosan beköszönt az új aranykor és a rebrandingnek hála, talán még prémiumot is fognak kapni év végén. A smiley skiccelése közben arról ábrándozott, hogy talán megveheti a kisebbik csillagászati távcsövet, amit tavaly kinézett magának. De szép is lenne jövőre közelebbről látni a Perseidák meteorrajt, idén csak úgy nézhette, mint bármilyen amatőr, hullócsillagokként! Már a gondolat is annyira feldobta, hogy hangosan felnevetett és azúrkék pillantással körbekínálta a direkt e célból bekészített mentolos cukorkáját.

Bélához még nem is jutott el a cukros zacskó, amikor belépett a főnök, ez a zömök, sötét hajú, kevés szavú ember, aki, ha lehetett, kerülte a szemkontaktust. Most sem pillantott körbe, csupán várakozóan a nyitott ajtóra nézett. Tudta, hogy nincs szükség szavakra, a pillanat magáért beszél, hamarosan belép Lilla és eldúdolja egy új korszak nyitányát. Kotta nélkül. A kontúrok kiélesedtek, mint a lelassított filmkockákon, többen hallani vélték a Volt egyszer egy vadnyugat felkavaró harmonikaszólóját, szellő suhant be a teakonyha felől, állni látszék az idő… amikor belibbent ő.

Fekete miniruhában, erős sminkben, talpig Gucci illatban izzította a projektort, hosszú barna haját hátralebbentve fogadta a férfi kollégák azonnali ajánlkozását, hiszen szükséges volt valakinek az asztal alá bújnia az elosztóhoz. A nők eközben mobiljaikba merülve húzogatták a szemöldöküket, igazgatták a frizurájukat. A prezentáció alapvető célja a cég rebrandingjének és a szinergiák kiépítésének újratervezése volt – mint arról valamennyien értesültek. Csak úgy játszott a neonfény a nedves hatású rúzsán, szempillái túlnyúltak az emberi képzelet határain, amikor mosolyogva felolvasta a ppt alapvetését, munkásságának tökéletes igazolását, mindennek alfáját és omegáját: „A website desingjának szükséges az erősen brandingelt vizualitásra épülő user friendly interface. Meg a Facebook.”