Drága Szülőtársak!
Ismét sarkalatos kérdéshez érkeztünk közös elmélkedésünk során, ugyanis arra gondoltam, beszéljünk azokról a rettenetes szülőkről, akik vágynak a gyermekeik nélkül múlatni az időt. (Egész konkrétan az uramra és magamra gondolok, hiszen más szülők nyilván sosem gondoltak még erre a gyalázatosságra.)
Ugyanis úgy tűnik, ciki bevallani, hogy IGENIS, SZERETNÉK FELNŐTTEK TÁRSASÁGÁBAN ELTÖLTENI EGY HETET, NA JÓ, EGY HÉTVÉGÉT, VAGY AKÁR CSAK EGYETLEN ESTÉT. A jó szülők nem szeretnének megválni a gyermekeiktől. Egész nap csak velük lennének, kínszenvedésnek élik meg a gyermekeik által a bölcsiben, oviban, suliban, főiskolán töltött időt, és minden szabad percükben együtt gyurmáznak, legóznak a gyerekükkel vagy társasjátékoznak. Saját készítésű társasjátékkal. (Én sajnos nehezen bírom a társasjátékokat, mert zavar az a rengeteg szabály... többek közt ezért sem készítek társasjátékot.)
Ráadásul estére, amikor túl vagyunk a munkán / tanuláson / több órás zenegyakorláson, annyira önzővé válok, hogy leginkább csak olvasnék. Sőt, tovább megyek: üveges tekintettel bámulnám a Két pasi meg egy kicsi nyolcadik ismétlését. Mindazonáltal azért össze szoktam magam szedni és bekísérgetem tinédzser gyermekeimet a hálószobájukba és meghallgatom, milyen villantós felsőben jött a Zsófi a suliba és miért maradt otthon megint a biológiafelszerelés... és vágyakozom. Tudjátok mi után? Egyetlen olyan hét után, amikor az urammal elutazunk kettesben és felnőttes dolgokat csinálunk. Nem, nem arra gondolok, amire most sokan!
Városnézés jár az eszemben, amikor senki sem fárad el 2 km után,
- nézelődés, amikor nem kötelező minden árusnál venni valamit,
- fürdőzés, amely során nem kell órákig sorban állni egy-egy csúszdánál (sőt,csúszdázni sem kell!),
- ebédek, amelyeket nem én főzök és nem tartalmaznak olyan összetevőket, mint a hús és a krumpli,
- és olyan esték, amelyek az én kényem-kedvem szerint alakulnak, és szabadon tévézhetek (akár 16-os karikán túli filmekkel), olvashatok (megszakítás nélkül akár 10-20 oldalt) és akkor fekszem le, amikor kedvem szottyan.Vagyis este nyolckor.
Szóval, ilyen vágyaim vannak, de ne ijedjen meg senki: a lehető legritkább esetben hagyom egy hétre magukra a gyerekeket. Ennyire nem vagyok szívtelen. Inkább lopok magamnak pillanatokat. Amíg bebuszozom a munkahelyemre, azt képzelem, városnézésen vagyok. (Ugyanez a metróban sokkal nehezebb.) Miközben előállítom a hús-krumplit, hallgatom a rádiót és néha táncolok is. (Ez persze a hírek alatt meglehetősen furán veszi ki magát...) És ha alszanak... nos, akkor én is félájultan húzom a lóbőrt.
Őszinte leszek: néha úgy érzem, a gyerekeim többet kívánnak tőlem, mint amennyit adni tudok. Például hogy egy-egy kamaszos visszaszólás vagy komolyabb hiszti után is angyali mosollyal simogassam a buksijukat. És a menzás ebéd után fél órával friss hús-krumplival várjam őket. Valamint hogy magyarázzam el azt a kémia/töri/fizika/stb. leckét, amelyet délelőtt végigunatkoztak a suliban...
És mielőtt ismét olyan kommentek érkeznének, amelyek megfenyegetnek, hogy ugyanazt a méla utálatot fogom visszakapni a gyerekeimtől, amely a soraimból sugárzik irántuk, közlöm, hogy - bármilyen meglepő - őszintén, tiszta szívből szeretem őket. Mindössze arról van szó, hogy már nem próbálok szenteskedni. Ennek jelképeként bátran a zászlómra tűzöm kedvenc Vekerdy idézetem (nem szó szerint):
Nagyon fontos tudni, a gyerekek kiszívják a vérünket. Lerágják a húsunkat. Kinyiffanunk. Mégis egy csomó öröm és nagyszerűség van benne, és az ember úgy gondolja, hogy ez a legjobb dolog, ami valaha történhetett vele.
