Kedveskéim!
Aki nem találkozott az elmúlt hetekben a "Posztolj magadról 5 darab, 15 évesnél idősebb képet 5 nap alatt!" kihívással, az nyilván még mindig az iwiw-en próbálja bonyolítani a szociális életét. Ez ugyanis a Facebook legújabb őrülete.
Napok, sőt hetek óta pörgetem végig közeli s távoli ismerőseim imponáló óvodáskori, illetve ballagási fotóit, és be kell valljam, van, amelyikről első ránézésre azt hittem, hogy a sajátjaim. Én is a fülemhez emeltem a klasszikus tárcsás telefont az oviban, ha a szigorú fényképész bácsi rám parancsolt és én is csodás, nylon kötényruhában feszítettem. Ballagáskor pedig az én fejemet is eltakarta az a 13 darab csokor és pechemre épp csak a levesestányér méretű szemüvegem kandikált ki.
Tehát én is tudnék ilyen pompás mementókat posztolni, de hosszas vívódás után mégsem teszem. Hogy miért?
1. Nincsenek izgis sztorik a képeim mögött. (Pontosabban az izgis sztorik lezajlásának pillanataiban nem készült rólam fotó...)
Van ugyan néhány ismerősöm, aki tényleg jó sztorikkal rukkol elő és a képnél szinte fontosabb a szöveg, amit hozzá fűznek. Ezt nagyra értékelem, és ha mélyen magamba nézek, be kell vallanom: nem tudom überelni.
2. Nem feltétlenül szeretném látni a retrospektív fotóösszeállításaimra érkező kommenteket.
Ugyanis szerénytelenség nélkül állíthatom, bizonyos, kb. 20 éves képeken elég jó nőnek tűnök. Egy csodás babarózsaszín koszorúslány ruhában például kis híján ellopom a show-t a menyasszonytól. Ha tehát például ezt tenném ki, nyilván azt fűznék hozzá mindazok, akik jót akarnak nekem, hogy "de jól néztél ki". És éppen ez a múlt idő az, amellyel nem szeretnék szembesülni...
Más régi képeimen viszont annyira rettenetes vagyok, hogy eszem ágában sincs ezzel nagyobb népszerűségre szert tenni. Az úttörőigazolványom fotózása előtt például elfelejtettem fésülködni, magamra erőltettem egy szeriőznek szánt, de valójában vicsorgásnak tűnő mosolyt és a fotós úgy igazította be a szemüvegemet, hogy a jobb szára 5 centivel feljebb került, mint a bal. Hát akarjátok ti ezt látni..!?
3. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkit érdekel a gyerekeim és /vagy az én babahájam.
Imádom a kicsi gyerekek fotóit. De sajnos leginkább csak a sajátjaimét.
4. Utálom a kihívásokat.
Sajnos én már a jeges vödörnél is úgy éreztem: jobb, ha kimaradok. Ugyanis - valljuk be így egymás közt - a rettenetes hideg vizes zuhanyon kívül mást nem tettem volna a kihívást létrehozó alapítványért. (Biztos tudjátok, hogy azon túl, hogy ázott spánielt varázsolunk magunkból, az egész arról szólt, hogy adakozzunk az ALS-betegséggel foglalkozó szervezetnek. Őszintén tegye fel a kezét, aki megtette!)
Szégyellem, de még a kedvenc versemet sem osztottam meg, ugyanis nem tudtam választani, az alkartámasz (planking) kihíváshoz pedig fizikai okokból nem csatlakoztam. Kicsit úgy vagyok ezekkel, mint a "Küldd tovább ezt az üzenetet és szerencséd lesz, de ha nem teszed, valami borzalom köszönt rád" típusú hajdani rémségekkel. Kihagyom.
5. Valljuk be, a 2. nap után már senkit sem érdekelne a múltam nosztalgikus felidézése! (Ha mégis jelentős igény mutatkozna rá, majd meggondolom...)
