Sorstársaim, akik lógtatok technika óráról!
Mint valamennyien tudjuk, a nyári szünet kitűnő alkalmat teremt a családot összekovácsoló programokra, a gyerekek kreatív szórakoztatására, a közös alkotásra, az életet gazdagító kézműves tevékenységre.... bla-bla-bla. Magyarul: valamivel el kell foglalni azokat a nyomorult kölyköket, hogy ne lógjanak a neten / ne kapcsolgassák a tévét / ne találják ki, mit is főzhetnénk nekik.
Feltérképeztem tehát a jobbnál jobb do it yourself oldalakat, és elfogott a sárga irigység: vannak nők, akik fonalból készítenek hintalovat, mások kavicsokra festenek kódexeket, sőt, egyesek a gyermekeikkel együtt három lyukas zokniból összeütnek egy patchwork ágytakarót... nekem meg hat és fél nap alatt elpatkol a vadiúj hortenziám (lásd korábbi bejegyzésem: Egy negyvenes nő titkai).
Szóval, valami olyan kreatívkodást kellett kieszelnem a 11 éves lánygyermekemmel, ami nem haladja meg egy orangután kézügyességét. (Igaz, mivel azt hiszem neki is szembefordítható a hüvelykujja, lehet, hogy sokkal hamarabb összeütne egy kesztyűsbábot, mint én...)
Először próbálkoztam a színezőkkel, de a lányom rövid úton felvilágosított, hogy kimentem a vonalból. Aztán felvillantak az agyamban a napközis tanítónénim foglalkozásai, és arra gondoltam, összedobok egy kis sóliszt gyurmát, azzal majd órákig elleszünk. Ez be is jött. Órákig elvoltam. Először a túlsózás elkerülése végett tettem hozzá egy kis cukrot, aztán vízzel hígítottam, majd a folyósságát próbáltam plusz másfél kiló liszttel ellensúlyozni. Végül elbicikliztem a Tescoba és vettem egy Süni gyurmát. Láttátok volna, milyen büszke volt rám a lányom!
Miután még idejekorán felhomályosítottam, hogy ma már a nők sem kötni, sem horgolni, sem makramézni nem tudnak (a nők gyűjtőfogalom alatt magamat értettem, de nem akartam ennyire személyesre venni a közlést), megtanítottam gombot felvarrni. Mert ilyen házias asszonyka vagyok. Később fűztem neki egy egysoros nyakláncot, amelyben igen profin megvalósítottam a kék-piros-zöld-kék-piros-zöld sorozatot.
Végül leánykám kis lemondással a hangjában arra kért, legalább valami frizurát csináljak neki. Eljött az én időm! - gondoltam, mert vannak róla emlékeim, ahogyan tükör nélkül befonom parkettába a hajam 14 évesen. Nekiláttam tehát a loboncnak és elkezdtem tanítgatni a hajcsavarók használatát. És hinnétek vagy sem, ez a kreatív tevékeny legalább fél napos programot adott nekünk. Igazi összekovácsolódás volt, amíg sikerült úgy kicsavargatnunk a kütyüket, hogy a gyermek hajállományának 80 százaléka megmaradjon a fején...
