Drága Szülőtársak!
A blog működése során rájöttem, hogy mi az a téma, amelyhez mindenki ért és mindenkinek nagyon pontos véleménye is van róla. Nem a foci. A gyereknevelés! Sőt, tovább megyek: a más gyerekének nevelése. Ez olyan téma, amelyhez bátran hozzászólunk és osztogatjuk a jobbnál jobb tippeket. Én magam sem vagyok rest a közértben bömbölő gyerek láttán saját csemetéim felé fordulni és kárörvendő melegséggel a szívemben azt suttogni a fülükbe: "Látjátok, az anyukája hogy elkapatta ezt a kisfiút! Biztos nincs vele olyan meghitt, ám tiszteletteljes viszonyban, mint én veletek! És még a szeretetnyelvét sem ismeri, piha...!"
Na jó, ezt ritkán mondom. Inkább ilyesmit mondok a nagy kapkodásban: "Ezt a nyavalyást is jól beleráznám a gatyájába, ha nem hagyja abba!" (De ezt nagyon meghitten, ám tiszteletteljesen mondom.)
Szóval, azt hiszem, rengetegen vannak, akik gyereket tudnak nevelni. Jobban. Az alábbiakban felvillantok néhány helyzetet, amellyel szinte minden anyuka találkozik és vérmérséklete szerint reagál.
1. Várandósság
Azt, hogy teljesen ismeretlen arcok (jobbára nénik) engednek szabad folyást a vágyaiknak a pocak láttán és simán dörzsölgetik, simogatják, már kár is megemlíteni, hiszen ezt majdnem minden kismama tapasztalhatja. De hogy a buszon mellénk keveredő asszonyok a szüléssel kapcsolatban osztják meg a tapasztalataikat, az valóban felülmúlhatatlan. Egykori munkahelyemen kisebb vita alakult ki akörül, hogy kellene-e érzéstelenítést kérnem, avagy sem, illetve, hogy szerényebb csípőméreteim, valamint szódásszifon szemüvegem miatt be kell-e azonnal neveznem egy császármetszésre.
Megjegyzem, sem érzéstelenítést, sem császárt nem kértem, és erről azóta is győzködöm az ismerős és ismeretlen kismamákat.
2. Babával otthon
Nehogy látogatókat fogadj az első hat hétben! Ki ne menjetek sétálni ebben a hűvösben! Remélem, nem veletek alszik egy ágyban! Ugye nem hagyod, hogy csak úgy nyammogjon a cicin!
Ezt a felsorolást gyakorlatilag egy trilógiává lehetne bővíteni, hiszen ahány baba, annyi szokás. És szegény, tapasztalatlan anyuka egy ideig hajlamos is jól megfogadni minden tanácsot, vagy óriási lelkiismeret-furdalások mellett esetleg mégsem.
Első gyermekem külön ágyban aludt, de egy szobában velünk - gyakorlatilag egyetlen éjszakát sem aludtam át két évig. (Ebben szerepet játszhatott az is, hogy komolyan vettem az evés előtti-utáni mérlegelést és ezt éjjelente is eljátszottam minden alkalommal. Ehhez pedig ugye pakolászásra, villanyfényre, jegyzetelésre volt szükség. Életem egyik legnagyobb baklövése!) Második csemetém mellett jártányi erőm sem volt, így gyakran kötött ki a szülői ágyban, a szoptatást pedig elintéztem egy hálóing fellebbentéssel. Észre sem vettem... Imádtam!
Tudjátok, mikor kezdtem gyanakodni a tanácsok megkérdőjelezhetetlenségére? Amikor tejlázzal fetrengtem és két orvos, valamint két védőnő teljesen mást javasolt: ne szoptassak egyáltalán / szoptassak még erősebben / csak abból a mellből szoptassak, amelyik nincs begyulladva / stb... Nagy felismerés volt!
3. Közösségben a gyerek
Fontos leszögeznem, hogy remek tapasztalataim vannak a bölcsődéről, ahol Böbe néni szinte minden nap befeküdt az én fiam mellé, aki ütvefúrót megszégyenítő hangon jelezte, hogy nem akar a bölcsiben aludni. A mai napig imába foglalom a nevét! (Böbe néniét.)
Az oviban azonban ismét mindenki jobban tudta, hogyan kellene a rajzolni és kézműveskedni utáló fiúgyermeket rábírni eme tevékenységre. Miért nem próbálom az ujjal festést? Használtunk már zsírkrétát? Nagy papírlapokra kellene firkálgatni! - Ilyen és ehhez hasonló remek ötleteket kaptam, amelyek még sosem jutottak eszembe... Eközben én finommotoros fejlesztésre hordtam a gyereket és a lakásunk úgy nézett ki, mint egy képzőművészeti és kézműves-szakkör raktára. De meg is lett az eredmény: a gyerek tinédzserként végre úgy rajzol, ahogy az egy nagycsoportostól joggal elvárható! (Viszont gőzerővel készül a cselló felvételire a konzervatóriumba. Ugyanis azt szereti.)
4. Tanulás az iskolással
Az olvasott szülők (mint magam is), legszívesebben minden szülői értekezleten fennhangon idéznék a nagy gyermeklélektan és - nevelés gurut, miszerint a gyerek tanulmányai nem tartoznak a szülőre. Majd hazamegyünk, legalábbis én hazamegyek és azonnal előveszem a büdös kölyköt, miért nem készítette el a történelem tablót és mi az a fizika kettes, amikor az apja egész este nyomta a fejébe Ohm-törvényét. Ugyanis e téren végletes ellentmondásba keveredtünk: legszívesebben hagynánk a tanulást a fenébe, de egyszerűen nem látunk rá esélyt, hogy segítség nélkül értékelhető eredmény szülessen. (Igen, tudom, hogy ez az én hibám: miért az én elvárásaimat vetítem ki a gyerekre...? Kövezzetek meg: azért, mert azt szeretném, ha kettesnél jobb jegyet szerezne. Rajzból, matekból és fizikából is. Tudom, hogy lelkileg nyomorult, hideg-elutasító szülő vagyok...!)
De tudjátok mit? Arra jöttem rá, lassan 15 éves szülő pályafutásom alatt, hogy bár minden tanácsot meghallgatok (iszonyú udvarias vagyok), úgyis csak magamra hallgatok. Legfeljebb az uramra. Meg a barátnőmre. Esetleg Böbe nénire. És néha-néha ismeretlen asszonyokra a buszon....
