Drága Barátnőim!
A napokban hasonszőrű és korú asszonytársaimmal arról beszélgettünk, amiről mindig. Vagyis, hogy milyen nehéz a mi sorunk... Munka, gyerekek, szülők, háztartás, kutya-macska... és bárki bármit mond, ez a felsorolás jórészt nem "és"-sel kapcsolható össze, hanem "vagy"-gyal. Ugyanis - hacsak nem alkalmazzuk teljes munkaidőben Nanny McPhee-t, esetleg egy-két hasonló adottságú nagymamát - kicsi rá az esély, hogy topmenedzserek és szuperanyuk legyünk egyszerre.
És ez a kiinduló helyzet lehet az oka annak is, hogy hülyének néznek minket. Ugyanis bármennyire is fáj bevallani, kiszolgáltatottak vagyunk. Olyan sokféle szerepben kell egyensúlyoznunk, hogy összeszorított foggal bár, de mindenképpen szeretnénk fenntartani a törékeny egyensúlyt. De mi a fenéért vagyunk mi ennyire megalkuvók, miért éppen mi vagyunk az a korosztály, amely hajlamos magát egy csiga önérdekérvényesítési szintjére helyezni?
Gondolkozzunk együtt az okokon!
Mert mi még felnéztünk a tanárokra/szülőkre
Nyilván általánosítás, de a 2. számú általános iskolára mindenképpen igaz volt, hogy a mi gyermekkorunkban még volt respektje a tanároknak/szülőknek/ mindenkinek, akiről a kora és a társadalmi szerepe okán úgy gondoltuk, hogy magasabb pozícióban van, mint mi, gyerekek. Ez az adott szituációban éppúgy vonatkozott a csemegepultos nénire, mint doktor bácsira. Egyszerűen úgy nőttünk fel, hogy ha a tanítónéni "bezárt" tanítás után, mert a 3x3-ra büszkén rávágtam, hogy 10, akkor nem azon filóztam, hol is jelenthetném fel, hanem iszonyú cikinek éreztem, hogy pont egy ilyen hülyeség miatt kell a szorzótábla fölött görnyednem még egy órát.
Mert mi még teljesen más példát láttunk
Azt hiszem, bátran kijelenthetem, mi vagyunk az a korosztály, amely a középiskolában ülte végig a rendszerváltást, és a földrajzórát megszakítva hallgathatta az iskolarádióban, ahogyan a füle hallatára kikiáltják a köztársaságot. (Bár ez akkor még csak annyit jelentett, hogy elmaradt a röpdolgozat.) Vagyis a szüleink a szocializmusban élték le munkáséveik legjavát, tehát - hacsak nem adták el két perc alatt a gyárat a fejük felől - onnan mentek nyugdíjba, ahol 40 évvel korábban dolgozni kezdtek. Vagyis mi 5-6 évvel később teljesen új munkaerőpiacon találtuk magunkat, miközben 20 évvel korábbi példák lebegtek a szemünk előtt.
Röhögjetek körbe, de én még mindig azt hiszem, hogy ha tisztességesen dolgozom, akkor minden rendben lesz. Hogy ha a legjobb tudásom szerint végzem a dolgom, azt elismerik és az én tudásommal és tapasztalatommal könnyedén munkához juthatok... oké, én is érzem, hogy ez vicces!
Tény, hogy bár látom én a valóságot, mégis él egy bennem egy szocialista traktorosnőként funkcionáló munkavállaló. Függetlenül attól, hogy a kapitalizmusban dolgozom. Lássuk be, tulajdonképpen nem is nehéz engem hülyének nézni.
Mert anyaként mindenkit magunk elé helyezünk
A negyvenes nőknek, vagyis nekünk jellemzően még kiskorú gyermekeink vannak. Ez pedig azt jelenti, hogy a kamaszos "tegyél úgy, mintha nem is veled jöttem volna moziba" típusú felkiáltásoktól eltekintve igénylik a törődést, az időt és sajnos a mosás-főzés-takarítást is. (Vasalni elvből nem szoktam.) Tehát ha fel is merül bennünk, hogy a szombatot szeretnénk egy wellness-fürdőben tölteni, mégis inkább a piac-ebédfőzés-tornacucc mosás-kémia kikérdezés programot választjuk. Mert erre jobban vágyunk...
Vagyis legtöbbünknek már a vérébe ivódott az elmúlt tizenvalahány évben, hogy mások mindig fontosabbak, mint mi. És a mások alatt sajnos nem csak a gyerekeinket értem, a kör ugyanis egyre tágul: férj, szülő, kolléga, szomszéd, a szomszéd keresztanyja, a szomszéd keresztanyjának cicája...stb.
Ráadásul azt is észrevettem, hogy ezt az önfeláldozó hajlamot kiszagolják ám a ragadozók. Egy kicsit nem figyelünk oda, és már ki is neveztek bennünket SZMK-s anyukának (a szülői munkaközösségre célzok), lelkendezve a nyakunkba sózzák a plusz munkát és természetesen ránk marad a lépcsőház felmosása is, hiszen a szomszéd fiatalember nyilván félmunkát végezne.
Drága Asszonytársak! Ugye már rég nem csodálkozunk, ha hülyének néznek minket?
