Drága Lányok, Asszonyok!
Be kell vallanom nektek, hogy két hete újra elkezdtem nézni a Rém rendes családot. Pedig már láttam 20 éve. De sajna Al Bundy és t. családja annyira szórakoztatja a gyermekeimet, hogy gondos anyaként én is ott ülök a tévé előtt. (Ugyanis elvi okokból nem vagyok hajlandó egynél több tévét elhelyezni a lakásban.) Az első 20 percben folyamatosan azt próbáltam elmagyarázni, mi abban a vicces, hogy egy család tagjai álladóan fikázzák egymást. De amikor a feleség, a konyhát látásból ismerő Peggy Bundy, csikkel a szájában, sírva gyúrta a lehetetlen állagú tésztát, hogy másnapra összedobjon 800 darab sütit a lánya iskolai ünnepségére, akkor már csak röhögni tudtam.
Ugyanilyen megfontolásból nézem előtte a Két pasi meg egy kicsi c. klasszikust. Na jó, a Jóban rosszban egyetlen vicces vonala a Bodolai család. Ezt pedig azért követem, mert egy suliba jártam a családfőt alakító kitűnő karakterrel. Meg azért, mert tudnom kell, hogy az ármány Nándi végül polgármester lesz-e...
A sorozatok iránti elkötelezettségem nem ma kezdődött. Mint oly sokan, én is a Dallason, a Kórház a város szélénen és a Nők a pult mögötten szocializálódtam és ébredtem rá, hogy egy csinosnak mondott harmincas pultosnőnél nem hátrány a bajuszka, illetve, hogy ha egy olajbáró neje vagy, praktikus egy kicsit mindig nyitva hagynod az ajkaidat. Igaz, Samanthánál ez valószínűleg a zugivászat miatt fejlődött ki.
A valódi áttörést sorozat-motivált életemben a nagy magyar valóságban gyökerező Szomszédok jelentette. Hónapokig tartott, míg megszoktam az erősen papírízű párbeszédeket, de aztán annyira szívemhez nőtt Kotkoda Tyúkanyó és Julcsi hanghordozása, hogy úgy éreztem, ezt én is reprodukálni tudom. Így indult jelentősnek nem mondható szavalóversenyes, fellépegetős életutam. Tehát a gazdagréti saga konkrét hatással volt a sorsomra. Olyannyira, hogy a Dallas záró epizódjaiban én voltam Bobby álombeli feleségének a magyar hangja. Ez a nyomorult Bobby viszont alig aludt, mert ha jól emlékszem, két epizód után huss, vége lett az álomnak és ezzel párhuzamosan mesés szinkronkarrieremnek is.
Személyes kapcsolataimra is kihatással voltak a szappanoperák. Remek példaként szolgált a Jóbarátok, a Barátok közt, a Túl a barátságon ... ja nem, ez utóbbi nem is sorozat. A Rabszolgasorsnál eldöntöttem, hogy ha nagy leszek, megoperáltatom a szemem (megtörtént!), a Szex és New York epizódjai után konkrét elképzelésekkel érkeztem a turkálóba (majd lógó orral távoztam), a Dr. House elmélyítette látens hipochondriámat, a Született feleségek után pedig sutba vágtam a szuflésütőt, mert rádöbbentem, hogy egyenes arányosság állhat fenn az anorexia és az üzletszerű konyhatündérség közt (lásd Brie).
Gyermekeimnek azonban jó példával járok elől, mert sohasem ülök a tévé elé kifejezetten bámulási céllal. Mindig az ölemben tartok egy tartalmas könyvet és úgy bámulok...
