reblog

Drága Jó Asszonytársak!

Tegye fel a kezét, aki nem emlékszik a Tiffany, a Júlia, a Romana Bianca, esetleg a Szívhang regényújságokra! Aki most feltette, az nyugodtan elhagyhatja ezt az oldalt, hiszen nyilván nem élt meg olyan ár-apályokat a romantika tengerpartján, mint azok, akik örökre szívükbe zárták a csúcsromantika eme fénypontjait. Ugyanis ezen kis füzetecskék teli voltak olyan megindítóan gyönyörű történetekkel, amelyeknek a végén a hősnő lobogó (természetes) vörös haját hátradobva, könnyes szemmel hagyja magát lesmárolni a kérges tenyerű lovászfiútól. Vagy az asszisztensnő magához tér az ájulásból, miután elolvasta az addig némán szenvedő Szova doktor szerelmes levelét.

Nos, nekem nem volt sok ilyen újságom, de azt a négy darabot, amit az anyukám vásárolt, mind elolvastam. Ötször. Akkoriban még pontosan úgy képzeltem a romantikát, ahogyan ottan le volt írva. Magányos (25 éves) szív keresgél a nagy érzelmi sivatagban, és végül kiderül, hogy a szerelem végig a közelében lakozott, csak a fatális véletlen eleddig közébük állt. De egy fényűző bálban / az istállóban / egy lakatlan sziget fehér homokos tengerpartján egymásra találnak és csodás párt alkotnak. Örökkön örökké.

Ma már inkább mérsékelt idealistának nevezném magam (ezt egyesek gyakorlott földhözragadtságnak hívják), bár a naplementében lassítva egymás felé futás majdnem bejött, csak mi a buszmegállóban szaladtunk egymás irányába - hogy átadjam az otthon felejtett bérletet. 

Hosszú évek meddő várakozása után arra is rájöttem, hogy ha valamit szeretnék, azt meg kell mondanom, mert kevés olyan lelki társ van, aki apró lelki rezdüléseimből kiolvassa titkos lelki vágyaimat. Közel tíz évig azt gondoltam, hogy ha az uram december 20-án feltett kérdésére szemlesütve azt rebegem, hogy "á, én tényleg nem kérek semmit", akkor ő majd a szemlesütés hőfokából kitalálja, hogy igazából egy bizonyos DKNY fülbevalóra vágyom...

A tizenegyedik évtől a tizenötödikig egész decemberben nyitva hagytam egy magazint azon az oldalon, ahol véletlenül bekarikáztam az adott darabot. Januárban már kénytelen voltam elpakolni az asztalról, mert belepték a morzsák. A tizenhatodik és tizenhetedik év úgy telt el, hogy az év során minden egyes plázatúra alkalmával (ami ritkán adódik egy vásárlásfóbiás férjjel) elmondtam az adott kirakat előtt, mennyire tetszik a kis füldísz.
Tavalyelőtt megvettem magamnak. 

Persze, nyugodtan bevallhatom, hogy titkon még mindig rajongok a romantikáért, de tavaly már nem lepődtem meg, amikor az uram karácsony előtt rákérdezett, szeretem-e én egyáltalán az ékszereket, és piruló "igen" válaszomon felbuzdulva meglepett ... egy ékszertartó dobozzal.

Drága Jó Kávénénikék!

A mai napon felfigyeltem egy hírre, miszerint a jelentős mennyiségű kávé fogyasztása növeli a hallucinációra való hajlamot. Ha-ha-ha!
Ezt a képtelen feltételezést egy kísérlettel kívánták bebizonyítani, miszerint sokat kávézóknak és keveset kávézóknak fehér zajt játszottak le és arra kérték őket, jegyezzék le, hányszor hallják ki belőle Bing Crosby Fehér karácsony című számát. Az úgynevezett kutatók azt állítják, hogy csak egyszer adták le a dalt, ám a sokat kávézók többször vélték hallani... ennyi lenne a bizonyíték???

Nos, be kell vallanom: rajongok a kávéért. Méghozzá nem is akármilyen formában! (Most kéretik az összes érzékenyebb idegrendszerű baristának befejezni az olvasást!) Én ugyanis a hideg, kicsit állott kávét szeretem. Van úgy, hogy késő este megfőzök egy adagot, hogy reggel már a csodásan kihűlt (de nem pincehideg), másnapos fekete várjon, amelyet egy korty, szigorúan alacsony zsírtartalmú tejjel döntök le (a dietetikusok viszont most forduljanak el!) - éhgyomorra. Ilyen erős kezdés után már tulajdonképpen a meleget, a frissen főzöttet, a kapszulásat és a zacskósat is meg tudom inni, csak kávé legyen.

Rám ugyanis a kávé jó hatással van. Megemeli a vérnyomásom legalább 90/60-ra, képessé tesz rá, hogy 15 percnél tovább nyitva tartsam a szemem és remekül ellensúlyozza a marhadrága fehérítő fogkrém okozta szembetűnő esztétikai javulást. Ezért is iszom meg belőle naponta 2, 3, 4 néhány pohárral.

De hogy hallucinációim lennének? Azért ez minimum enyhe túlzás. Persze van, hogy meglepő dolgokkal találom szembe magam.
Tegnap például a 14 éves fiúgyermekem megköszönte, hogy felébresztettem reggel fél 7-kor és nekilátott a csellógyakorlásnak. Amikor figyelmeztettem, hogy Johann Christian Bach C-moll Concertojában jóval nagyobb dinamikai különbségek vannak, hálásan pillantott rám, és megjegyezte, hogy laikus létemre milyen pontosan érzem a zenei kifejezések formáit.
Leányom eközben zokszó nélkül elfogyasztotta a harmadik napja ugyanolyan formában feltálalt zabkását, persze kakaó nélkül, mert azt megint elfelejtettem venni. Az uram a délelőtt során felhívott és jelezte, hogy két üveg sör felhörpintése után este tízkor aludni tért a tegnapi ottalvós munkahelyi bulin és ma frissen-fitten átveszi a bevásárlás-főzés turnét. A dolgom csak annyi, hogy kiadom a tennivalókat, és ő bevásárol, intézkedik, tesz-vesz, megfőzi a nyári szüneten leledző kiskorúak egész heti ebédjét.
A munkámmal eközben hasítottam, mint a Masat-1, és legalább olyan flottul visszatértem otthonunk légkörébe, mint a csodás, magyar építésű műhold. A családi körben töltött percek kellemesen folydogáltak, anya mosdott, apa főzött, gyermekeim derűsen olvasták a kötelező olvasmányaikat, együtt lenni is jó volt... és ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy milyen komoly dolog is a tudomány, és megfogadtam, hogy ezentúl leállok az ötödik csésze kávénál. Bár Bing Crosbyt ma még csak kétszer hallottam. Azt hiszem... 

Drága Lányok, Asszonyok!

Az elmúlt hétvégén a vasárnapi boltzár nagy nyertesénél, egy környékbeli kínai bevásárlóközpontban volt szerencsém eltölteni néhány felejthetetlen órát, mintegy tízezredmagammal. Ezúton levonom a tanulságokat.

Lánygyermekemmel kézen fogva indultunk a beszerzőkörútra. Bevásárlólistánkon egyetlen tétel szerepelt: egy sportos, kényelmes szandál. (Igen, itt lehet ujjal mutogatni a smucig anyára, aki nem hajlandó a 3 hónapig hordható lábbelire néhány ezresnél többet kiadni...) A jól kidolgozott terv azonban mintegy félóra alatt dugába dőlt, ugyanis a kínai gyártók szerint a mai lányok nem kényelmes szandira vágynak, ellenben rajonganak
- a strasszért,
- a nagylábujjt a többi négytől sebészi pontossággal elmetsző pántért,
- a neonszínekért,
- és a nagyidai cigányokat is hozsannázásra késztető, diszkrét mintákért.
Ezen okokra hivatkozva elráncigáltam leányom az ízléses portáloktól és megelőzendő a két napig tartó büntető-duzzogást, felajánlottam, hogy nézzük más portéka után.

Szemügyre vettük tehát a ruházati kínálatot, és elfogott a vásárolhatnék. Már majdnem bepréseltem magam egy 20 négyzetcentiméternyi próbafülkébe, kezemben mintegy nyolc darab vállfával, amikor tudatom alól felrémlett egy neves stylist figyelmeztetése. Amikor egy újságíró megkérdezte tőle, honnan lehet tudni, hogy egy szín, egy minta, egy fazon már nem trendi, azt válaszolta: onnan, hogy meglátjuk a kínai boltok kirakatában. Így fájó szívvel visszaakasztottam az összes csíkos és pöttyös rucit.
Ekkor vetettem rá magam a csíkos és pöttyös tornacipőkre, de beláttam, túlzás lenne tovább tetézni a meglévő csíkos és pöttyös ruháimat. Viszont feltűnt, hogy könnyűszerrel öltözhetnék gladiátornak, ha bevállalnám a csinos, műbőr, térdig pántos topánokat. Nem tettem.

Lánygyermekem érzelmi zsarolására ekkor beugrottunk az egyik szomszédos boltba (bár én váltig állítottam, hogy ugyanott járunk, és csak akkor hittem a kiskorú szavának, amikor észrevettem, hogy itt nem Cso-Cso szan, hanem Mao Ce Tung az eladó). Azt is beláttam, hogy felesleges azzal érvelnem, hogy ez felnőtt kínálat, hiszen a kínai méretezés tulajdonképpen még csak irányadónak sem számít. Így került a birtokunkba egy feledhetetlen kis szoknya. Ha nem veszem be a derekát, még nekem is jó lesz. Csíkos.

Ezenfelül még egy óriási felfedezést tettem egy közért jellegű boltban (az illetékeseknek kéretik utánajárni az adott kereskedelmi egységnek, mert érzésem szerint meglehetett vagy 220 négyzetméter és az sem biztos, hogy a bent tartózkodó Teng Hsziao Ping elsőfokú rokona Horváth Gábornénak...). A lényeg azonban az, hogy majdnem féláron be tudtam szerezni egy márkás fogkrémet, egy szintén ismert márkájú kézkrémet, egy teljesen márkátlan vietnami balzsamot, egy lábradírt, egy rég vágyott, színváltoztató, üvegszálas díszt, egy évig elegendő sültkrumpli fűszersót, 10 kg Parsil (sic!) mosóport, 4 pár műszempillát és egy messziről szalmának látszó férfikalapot, hogy az uram se érezze kisemmizve magát.
A bevásárlólistámat még hazaérkezésünk előtt kidobtam...

Drága Asszonytársak!

Mint a blog első bejegyzéseiben említettem, szerintem mi már túl vagyunk azon, hogy könnytől csillogó szemmel faljuk Coelho és más közhelyszótárak biztató sorait. Én legalábbis egy ideje úgy érzem, nem nagy segítség, ha ötvenedszer elolvasom, hogy bármire képes lehetek, csak akarnom kell... Tudjátok, mióta próbálok repülni? És nem megy, és nem megy...

Arra gondoltam, ezen az alapon felcsapok demotivációs trénernek és a partvonalról beordítozom a legnagyobb blődségekkel szembeni ellenvetéseimet. Íme!

1. Csodák csak azokkal történnek, akik hisznek bennük.
Én rendületlenül hiszek a vízen járásban. Ezért nem is vagyok hajlandó megtanulni úszni.

2. Már annyi mindent túléltél, bízz magadban, és azt is túl fogod élni, ami ezután következik.
Nagyon nagy gáz, ha nem csak túlélni szeretnék?

3. Minden okkal történik. Az okra pedig csak utólag jövünk rá.
Az a probléma, hogy van olyan dolog, amiről évek múlva is csak azt tudom kérdezni, hogy mi a fenéért kellett ennek megtörténnie?

4. Jegyezd meg, az élet kemény, egy tart minket állva: a remény.
Engem speciel egy téglafal is állva tart. (Egyébként pedig az ilyen rímes sorokról mindig az jut eszembe, amit hatodikban egymás emlékkönyvébe firkáltunk: Két hajó úszik az élet tengerén, az egyikbe (sic!) te ülsz, a másikba (ismét sic!) én...)

5. Ne állj bosszút! Azzal csak olyanná válsz, mint ő.
De ha annyira jól esett kihúzni a széket Béla alól, akik ötödikben kétszer is elgáncsolt.

6. Aki szeret, szeresd! Öleld meg naponta! Mert könnyen meglehet, hogy megöleli más. És akkor - hidd el - nem ő a hibás.
De. Ő.

7. A tétovázás gyengíti az akaratot. Nincs helye a kétségeknek. Cselekedni kell!
Nekem sokszor bevált a következő taktika: ha valamilyen megoldhatatlannak tűnő feladattal találtam szembe magam, nem csináltam semmit. Az esetek 90 százalékában megoldódott magától.

8. Megváltozik a mosolya annak, aki tudja, merre tart.
Saját tapasztalataim szerint egy jó fogszabályozás többet változtat.

9. Az egyik percben nincs semmid, a másik percben többet kapsz, mint amit el tudsz fogadni.
Ugyan már, ne becsüljünk alá senkit! Én például bármennyit el tudok fogadni.

10. Azzá válsz, amire gondolsz.
Jaj! Én egy körözöttes kenyérre gondoltam...

11. Forrás (szerző): https://motivator.ma/uzleti-siker/hianyzik-a-motivacio-akkor-ime-az-50-leginspiralobb-idezet/ Az az igazán gazdag ember, akinek akkor is futnak a karjaiba  a gyerekei, amikor a keze üresForrás (szerző): https://motivator.ma/uzleti-siker/hianyzik-a-motivacio-akkor-ime-az-50-leginspiralobb-idezet/ Az az igazán gazdag ember, akinek akkor is futnak a karjaiba  a gyerekei, amikor a keze üresAz az igazán gazdag ember, akinek akkor is futnak a karjaiba a gyerekei, amikor üres a keze.
Az én gyerekeim azt kérdezik, amikor belépek az ajtón, hogy "mit hoztál anya?".

12. Ne hagyd, hogy megmondják, mit kell tenned! Kövesd, amit a szíved súg!
Ezzel már próbálkoztam. De sajnos a szívem olyan halkan suttogott, hogy a főnököm túlkiabálta...

Figyu Csajok!

Ma megtudtam, hogy befellegzett a hipstereknek és itt vannak a yucciek. (Már a kiejtésnél is elbizonytalanodtam. Talán jákki. Vagy juki.) Ugye, hogy nektek is leesett az állatok? Ki hitte volna? Mára már nagyjából beazonosítottam: a szakállas, szemüveges, laza intellektüelnek tűnő pasik és csajok (ők azért szerencsés esetben szakáll nélkül) a hipsterek. Akkor éreztem szükségét, hogy ezt kiderítsem, amikor egy 10 évvel fiatalabb kolléganőm úgy jellemezte egy ismerősét, hogy tipikus hipster. Ekkor én rákerestem a Google-ban. Vagy mit is beszélek! Meggugliztam.

És éppen hogy menőnek, zsírnak, zsirálynak (a szlengszótárból tudtam meg, hogy ez a zsírkirályra utal) éreztem magam, amikor kiderül, hogy a hipstereknek annyi. Itt vannak a yucciek. Mit gondoltok, 40 évesen van még esélyem yuccienak lenni? A cikkben, ahol ezt olvastam, részletes leírást is kaptam róluk, amely nagyjából így néz ki:

- A yuccie a Madách térre jár, a Telep és a Központ nevű vendéglátóipari egységek ELÉ. Ugyanis nem megy be. Nos, én sem megyek be, hiszen a Madách téren csak az Örkény Színházat ismerem.

- Kikacagja a rozéfröccsöt, és kézműves söröket fogyaszt a kézműves sörözőkben. Azon gondolkodom, kizáró ok-e, hogy nem szeretem a sört és vénasszonyként inkább az édes pezsgőre szavazok?

- Mainstream fesztiválok helyett urbánus megmozdulásokra jár. Én a sarki könyvtárba járok. Az számít?

- A yuccie nő nem tartja fontosnak, hogy kivillanjanak a tetoválásai. Hát, ez így rendben van. Én sem tartom fontosnak. Igaz, nincsenek is.

- Leginkább burgert eszik, de nem ám a Mekiben vagy a Burgiban, hanem ezt is kézműves helyeken. Ez majdnem stimmel, csak én a burgert szendvicsnek hívom és többnyire magam készítem. De akkor ez kézműves!

- Sorozatokat néz, de nincs ideje olvasni. Ez klassz, nagyjából passzol hozzám. Csak én a Jóban-rosszban közben azért olvasni is szoktam.

- Az Instagramon és a tumbl-ön van fenn, és a képek mellett szinte kizárólag hashtageket használ. Én az előbbi mondatból 3 kifejezés tartalmával nem vagyok teljesen tisztában. Mit gondoltok, melyek ezek? (Annyit segítek, hogy nem a "kép", a "kizárólag" és a "használ" szavak azok.)