Drága Barátnőim, Anyatársak!
Könyörögve kérlek, valljátok be, hogy időnként benneteket is az őrületbe kerget a saját gyereketek. Hogy ha egyetlen személyt lehetne megnevezni a Földön, akitől sikítófrászt tudtok kapni, akkor kis habozás után (amelyben még megfordul a fejetekben az uratok, az anyátok, az apátok, az anyósotok, a főnökötök), kiböknétek a gyerek nevét. (Többgyerekeseknek természetesen több opció is lehetséges.)
Ha ugyanis nem valljátok ezt be, kénytelen leszek mélyen magamba nézni és levonni a saját anyaságomra vonatkozó lesújtó következtetést... ugyanis én időnként megőrülök a gyerekeimtől. És nem is igazán arra a két évre gondolok, amíg nem hagyott aludni a fiam, sőt, még csak az sem zavart, hogy a lányomat pajszerrel kellett leválasztani, inkább azok a jelenetek villannak be, amikor 78-szor kérek valamit és annyi reakciót sem kapok, amennyire egy aranyhal képes. A kamaszkori beszólásokat pedig azért nem listázom, mert attól tartok, nem tűrné a nyomdafestéket. Mármint azok a mondatok, amelyek válaszként elhagyják a számat.
Szóval, ha ebben egyetértünk, talán az sem áll távol tőletek, ha elmondom, hogy időnként szükség van büntetésre. Egész pontosan arra, hogy érezze az a kis gonosztevő, hogy a tetteinek következményei vannak. És mivel Vekerdy-Ranschburg-Feldmár témában olvasott anyának tartom magam, azt is tudom, hogy azonnal kell érkeznie a válasznak, mert csak abból ért a kiskorú. Mi érkezhet hát azonnali büntetésként a pofonon kívül? (Ezt ugyanis elvetettem. Leginkább azért, mert ha lendült is a kezem, valami mindig megállította az utolsó pillanatban. Hajlamos vagyok néha arra gondolni, hogy a jó szívem.)
Vegyük tehát sorra a büntetési eszközöket pro és kontra!
Sarokba állítás
Az én időmben még a suliban is sarokba állítottak minket, és azt hiszem, nem éltük meg különösebb megszégyenítésként. Legalább én biztos nem, mert eminensként sosem álltam ott. A többiek érzéseit nem ismerem...
Ugyanakkor a saját gyerekeimnél ezt sosem alkalmaztam, mert attól tartottam, egyszerűen fél perc után elunják és kiállnak az ominózus sarokból (vagy lépcsőről vagy bármilyen kijelölt büntető parcellából). És mit tehetnék én akkor? Visszaküldeném? Ez csak újabb huzavonához vezetne.
Szobába küldés
Ez többször előfordult, mondván: addig nem jöhetsz ki, amíg be nem látod, milyen csúnyán beszéltél/milyen sok csokit ettél a tiltásom ellenére/milyen ronda hisztit rendeztél vagy milyen csúnyán beszéltél/milyen sok csokit ettél a tiltásom ellenére/milyen ronda hisztit rendeztél. A gyermekeim azonban igen erős belátási képességgel rendelkeznek, ugyanis nagyjából két perc alatt mindent beláttak. Lehet, hogy be kellett volna zárni az ajtót...?
Kiabálás
Ez talán a leggyakrabban alkalmazott módszerem. Ezt pedig azért merem bevallani, mert - képzett anyaként - úgy gondolom, hogy én így vagyok önazonos. Ha egy pattanásig feszült helyzetben elkezdeném sztoikus nyugalommal suttogni a dalai láma bölcs szavait (amelyek előtt nyugodt állapotomban meghajlok), a gyermekeim azt hihetnék, ördögűzőt kell hívatni hozzám. Így tehát megemelem a hangom - ez vagyok én. Sajnos, ilyenkor a fiam még egy fokkal feljebb csavarja a hangerőt - mert ő meg így önazonos. Néha arra gondolok, nem kellene annyira azonosnak lennünk önmagunkkal...
Megvonások
Ez kezdetben beválhat: ha elveszed a másik játékát, megvonom az édességet. Ha megint cukkolod a testvéred, megvonom az esti mesét. Ha megint nem ebédelsz a menzán, nem nézhetsz tévét/számítógépezhetsz. (Ez utóbbival nagyon óvatosan kell bánni, mert értékes időt veszítünk azzal, ha a tévé helyett mi szórakoztathatjuk azt a válogatós kis nyavalyást!)
Most, hogy a gyerekeim már tizenévesek, megvonhatnám a zsebpénzt, ha nem csak papíron vezetnénk a bevétel-kiadásokat egy úgynevezett bankban. Így viszont azt tapasztaltam, hogy a papíron történő megvonás nem hat annyira rájuk, mintha kivennék a malacból egy ötszázast. (Még akkor sem, ha jelzem, hogy a kivétellel elvesztik a kamatos kamatot is.)
Sokáig bevált a gyerekeimnél a figyelem-megvonás: ha továbbra is ilyen elviselhetetlenül undok leszel, nem foglalkozom veled a nap további részében! Ettől szinte azonnal összerezzentek és könyörögtek, hogy foglalkozzam velük! De tudjátok mi történt azóta? Ma már elégedetten összedörzsölik a kezüket és felsóhajtanak: Végre!...
