Kedveskéim, Drága Ügyfelek az Úrban!
Olyan témát szeretnék boncolgatni ma, amely talán mindenkit érint, aki valaha vásárolt már valamit, illetve úgynevezett ügyfélként vett már igénybe bármilyen szolgáltatást. Legyen az közvetve vagy közvetlenül fizetős.
A napokban ugyanis történt valami, ami mély sebeket szaggatott fel bennem. Igénybe vettem egy kozmetikai szolgáltatást. Egy egészen sima arcpakolást masszázsal. Kuponos volt.... Igen, most tessék ujjal mutogatni rám: egy csaj, aki képes volt egy idegen asszony karmai közé vetni a mitesszereit, csak mert "olcsóért" hirdette a portékáját... Igen. Ez vagyok én, de az vesse rám az első követ, aki még sosem merengett el egy 3 alkalmas zsírfagyasztáson 1500 Ft-ért!
Történt tehát, hogy nagy nehezen bejutottam a panelrengeteg mézeskalács kozmetikájába, ahol egy nagyon kedves hölgy fogadott. Igaz, elsősorban az ölebével volt kedves, akit a karjaiban hurcolva nyitott ajtót. Azonnal kiderült, hogy a "kis szerelem" nemrég járt doktor bácsinál és most lábadozik. A kezelőágy alatt. Őszinte leszek: nem vagyok híve a lakásban tartott állatoknak, bár elismerem, hogy ez kinek-kinek szíve joga. Így azonban egy kissé tartózkodóan helyezkedtem el az ágyon, és vártam a feloldódást. Az arcradír és a pakolás alatt végül tényleg kellemes beszélgetésben volt részem. A kozmetikus beszélgetett Fifikével. Majd elment a masszázskrémért - ölében a nyilvánvalóan szimuláló Fifivel. Ekkor imádkozni kezdtem: add Istenem, hogy mielőtt az arcomnak esik, mossa meg a kezét! Nos, mivel vízzubogást nem hallottam, attól tartok, ez a lehetőség kimaradt... Így viszont roppant kényelmetlenségek közepette 5 percig bírtam a kényeztetőnek szánt kezelést, majd "hoppá, kiment a fejemből, hogy nem is érek rá" felkiáltással sietve távoztam. Fifikétől is épp csak elköszöntem...
Ezen felkavaró élmény kapcsán kezdtem merengeni azon, mennyit változott az elmúlt időszakban a szolgáltató-ügyfél viszony. Ez utóbbi téren is vannak ugyanis emlékezetes pillanataim.
Például amikor a múltkor a kietlen reggel fél nyolcas időpontban próbáltam villamoson utazni. (Ha valaki olyan szerencsés lenne, hogy nem munkával múlatja az időt, elmondom, hogy ebben az időpontban emberhordák próbálnak eljutni a munkahelyükig, ergo a tömegközlekedés kihasználtsága 240 %.) Ezen a napon azonban - sok más naphoz hasonlóan - az 1-es villamos irányítói úgy döntöttek, hogy kimarad két járat. Így mire 12 perc várakozás után begördült egy szerelvény, mintegy 1650 utas próbált felszállni - nyilván szórakozásból. Pár perc reménytelen nyomakodás után azonban felharsant a vezető sztentori hangja: Ezt akartátok? Addig feszegetni az ajtót, amíg nem bírom becsukni? Ahelyett, hogy kivárnátok a következőt...
Ezt az incidenst máig féltve őrzöm az ügyfél-szolgáltató naplómban.
Mégis az egyik legszebb emlékem, amikor néhány hónappal az igényem leadása után eszembe jutott, hogy vissza kell mennem az okmányirodába a lakcímkártyámért. (Mielőtt bárki rávilágítana, hogy ezt az ügyfél azonnal meg szokta kapni, jelzem, nálam ez valamiért nem így történt, én pedig nem szeretek vitatkozni a hivatal felkent képviselőivel.) A lényeg, hogy a megfelelő sorszámmal, kivárva a sorom, odaléptem az ügyintéző hölgyhöz és előadtam jövetelem okát.
Ő közölte, hogy rosszul tettem, hogy hónapokig a hivatal felé sem néztem.
Én elnézést kértem és töredelmesen bevallottam, hogy elfelejtettem.
Ő rámvillantott egy gúnyos mosolyt és közölte, hogy ezt az ügyet még a betegszabadságon lévő kolléganője kezelte, ő csak helyettesít és nem tudja, hol lehetnek a hónapok óta kallódó iratok.
Én jobbulást kívántam a távol lévő hölgynek és megkérdeztem, mikor tér vajon vissza, hiszen tőle nyilván megkaphatnám a kártyám.
Ő már rám sem pillantva odavetette, hogy nem tudja.
Én megkérdeztem, akkor vajon mikor jöhetek vissza.
Ő valószínűleg beakadt, ugyanis ismét csak annyit vakkantott, hogy nem tudja.
Én ekkor már a sírás szélén állva elrebegtem egy "akkor mihez kezdjek most" tartalmú kérdést.
Ő megvonta a vállát és unottan várta, hogy távozzam.
Én azonban valószínűleg sokkot kaptam és nem mozdultam.
A nagy csendre figyelhetett fel a mellettünk lévő asztalnál ülő másik ügyintéző hölgy, aki megkérdezte, mi a probléma. Én akadozó nyelvvel előadtam. Á!-mondta a hölgy, majd a tájékozatlan kolléganője mögött található dobozba nyúlt, a tetejéről(!) kicsippentette a lakcímkártyámat, és szótlanul átnyújtotta...
Utólag gondolkoztam el rajta, hogy talán hangosabban kellett volna bemutatkoznom: Üdvözlöm! Én vagyok az ÜGYFÉL...
