reblog

Drága Felebarátaim!

Tele van a net olyan ajánlókkal, amelyek felhívják a figyelmünket arra a 10/20/48/123 könyvre, amelyeket el kell olvasnunk 18/25/50/130 éves korunkig. Nos, töredelmesen bevallom, én szeretek olvasni (becs' szó, szoktam is), de nincs az az ajánló, amelynek hatására nekiugranék a Perzselő szívek vagy a Nedves tájak (18+) c. örökbecsűeknek. Arra sem érzek kimondott késztetést, hogy még egyszer végigrágjam magam az Egy magyar nábobon és szégyenszemre bevallom, Az öreg halászt sem tudtam végigolvasni.

Bármennyire is trendi, nem szakácskönyvekkel szoktam lefeküdni. E téren iszonyúan régimódi vagyok, Horváth Ilona töltött csirkéjénél leragadtam, a szakácskönyve viszont annyira sárga és rongyos, hogy tényleg csak 5 percig nézek rá, amíg felfogom a ragulevest.

A szürke ötven árnyalatát direkte angolul vettem meg, gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal és egy kis mamipornón szórakozva felfrissítem angoltudásom. Sajnos azonban a kulcsfontosságú szavak felét sem értettem, így kb. 50 oldal után ezt is feladtam. (Hogyan lehetne úgy élvezni egy irodalmi alkotást, hogy nem értem, bilincsbe verték-e a főhőst vagy egy körtefához kötözték...?)

Régebben kifejezetten nagy barátja (pontosabban barátnője) voltam a lelkizős, önsegítős könyveknek. Igen, azoknak, amelyek megmondják, hogyan kellene segíteni magamnak, hogy az Isten is megsegítsen, illetve egyszer s mindenkorra felszólítanak, hogy azonnal szeressem meg magam, mert különben senki más nem fog szeretni. Miután jól megtanultam belőlük, hogy azt kapom vissza a külvilágtól, amit én magam sugárzok, Coelhoval együtt ezeket a gyöngyszemeket is félretettem. Jól jönnek majd szenilis öreg napjaimban.

Ugyanakkor életem első 40 évében számos olyan könyvnek hasznát láttam volna, amelyet azonban sohasem láttam megírva. Íme az én hiánypótló Top 10-es listám 40 éves nőknek:

1. Körte és narancs
(Minden, amit tudni akarsz a fenekedről és a cellulitiszedről, de nem mered megkérdezni)

2. Lopott 4 percek nyomában
(Kisgyermekes szülők nemi életéről röviden)

3. Receptkavalkád trappista sajtra és virslire
(Változatos vacsorák elképesztően válogatós gyerekek anyukáinak)

4. Útmutató az ötödikes matekkönyvhöz
(Kézikönyv azoknak a szülőknek, akik Vekerdy Tamás nyomatékos felszólítása ellenére segítenek a háziban)

5. Lesz ez még így se!
(Kiskamasz fiúgyermekeket nevelők elsősegélykönyve)

6. Élére vasalva
(Bentlakásos katonai kiképzőtáborok 8 éves kortól)

7. Family management
(Logisztika tankönyv nagyi nélkül boldoguló anyukáknak)

8. Null- vagy mínusz kalóriás fogások
(Avagy hogyan fogyjunk 5-6 kilót 24 óra alatt?)

9. Mi leszek, ha nagy leszek?
(Pályaválasztási tanácsadó életközepi válság idején)

10. Jó az öreg a háznál
(Hogyan tegyünk magunkat nélkülözhetetlenné a munkahelyünkön, 10-15 évvel fiatalabb kollégák közt)

11. Vénülő kezed
(A csábítás trükkjei 20 együtt töltött év után)

Drága Felebarátaim!

Nemrégiben újabb létkérdés rengette meg a nagy magyar közvéleményt: a gyermekmentes szállodák megjelenése, sőt, elszaporodása (fúj!). Eme rendkívül jelentős topikhoz mindenki hozzászólt, így például a gyermekes szülők, a gyermekes-ám-a-gyermektől-időnként-szívesen-megszabaduló-szülők, a gyerektelenek, akik eleve utálják a gyerekeket, és azok, akik nemrég döbbentek rá, hogy a következő tíz évben nincs esélyük gyerek nélkül nyaralni.

Erősen csodálkoztam azokon a véleményeken, amelyek kikérték maguknak ezt a diszkriminációt, hiszen egyrészt valószínűleg nem akkor derül ki Kovácséknak, hogy gyermekmentes szállodába érkeztek, amikor öt gyermekük társaságban begurítják a nyolc bőröndöt a recepcióra, ahol hatalmas piktogramon gyerekformájú lények vannak pirossal áthúzva. Másrészt úgy emlékszem, egyetlen szingli sem reklamált, amikor megjelentek a gyermek-, család-, sőt bababarát hotelek. Szerintem erről ennyit: ahogyan nem kötelező családbarátba menni, úgy senkit nem kényszerítenek gyerekmentesbe sem.

Ráadásul magam úgy tapasztaltam, nem csak a gyerekek tudják megkeseríteni a szállodai pihenést (bár tagadhatatlan, hogy az étteremben kismotorozó, rántott húst hajigáló óvodást nehéz figyelmen kívül hagyni). Ugyanakkor számos olyan felnőtt is akad, aki miatt legszívesebben azonnal kicsekkolnánk. Íme, a leggyakoribb  típusok:

A kihasználós

Mondják: tipikus magyar tulajdonság, hogy úgy érezzük, ha már befizettük magunkat az ól-inkluzívra, mindenhez jogunk van. A napi tizenötszöri étkezéshez ugyanúgy, mint a medence hátmasszírozójának kisajátításához. Ez az a vendégtípus, aki az étterem nyitása előtt fél órával térdelőrajtban várakozik az ajtó előtt, majd elsőként rohamozza meg a pultot és merőkanállal halmozza a lekvárt a rántottára - ki tudja, marad-e a következő körre valami. Ami engem személy szerint legjobban idegesít, hogy soha nem tudja bekebelezni a csillényi mennyiséget, így tonnányi maradékot hagy az asztalán. A világ fele meg éhezik!
Ő az, aki lazán betelepszik a gyerekpancsolóba, közvetlenül a "Kizárólag 10 éven aluli gyerekeknek!" felirat alá, és úgy véli, hogy a vizes és már kávéfoltos szállodai fürdőköpeny tökéletesen megfelel az ebédlőben is.

A kipróbálós

Számos vendég úgy érzi a szállodában, hogy ha már itt van, ki kell próbálnia mindent, amit a hotel kínál. Nem csak a gyerekeket lökdösi arrébb a tökfaragásról, de kiveszi az íjat az íjászoktató kezéből, és már reggel elhelyez egy szállodai törölközőt a bowling-pálya szélén, amelyre hivatkozva este majd a várakozók elé állva boríthat fel két-három bábut.
Magam voltam tanúja annak a jelenetnek, amikor egy hatvanas, ám a lehetőségektől megmámorosodott nagyi a hatalmas villásreggeli után úgy gondolta: eljött a pillanat, amikor életében először belevág a fitneszgépek tesztelésébe. Esküszöm, nem telt bele fél óra és szirénázó mentő érkezett a néniért, aki valószínűleg nem vette észre, hogy a futógépen sétálni is lehet...

Az egyszer-élünk mentalitású

Lehet, hogy csak bennem kelt furcsa érzést, de az biztos, hogy én kellemetlenül érzem magam olyan vendégek társaságában, akikről látszik, hogy személyi kölcsönt vettek fel egy wellness-hétvégére, de most aztán belecsapnak a lecsóba. Látványosan igyekeznek jelezni, hogy a pénz nem számít: becsekkolás után azonnal koktélozni kezdenek, a gyerekeknek azonnal beszereznek egy-egy lila és rózsaszín, "I love Hajdúszoboszló" pólót és a svédasztalos vacsora után esznek még valamit a bárban.
Ez a típus valójában csak a gondolat miatt zavar, hiszen lelki szemeim előtt megjelenik a kép, ahogyan fél év múlva a fizuból fogcsikorgatva számolgatják le az 56 %-os THM-mel vesztegetett törlesztőrészletet... (Itt jegyzem meg: nem az egisztenciális helyzet a zavaró, hanem a takarón való túlnyújtózkodás, amelyről a válság évei alatt már láttuk, hová vezet!)

A barátkozós

Ez a típus nem bírja a magányt. Mondjuk, erre nem is lenne sok esélye, hiszen népes családdal érkezik, de úgy érzi: a szálloda kifejezetten alkalmas a szociális életének fellendítésére. Ő az, aki a tíz üres nyugágy ellenére melléd telepszik, és fittyet hányva arra, hogy olvasol, azonnal elkezdi mesélni, milyen hosszú volt az út Nyíregyházáról. Az étteremben átkiabál a szomszéd asztaltól, hogy emlékszel-e rá, ő az, aki melletted ült a wellness-ben és Nyíregyházáról érkezett. Másnap már öreg cimborák vagytok, így megkérdezi, nem mentek-e el együtt családostól a várjátékokra és a vacsoránál neked is hoz desszertet. Harmadnap végig bujkálsz, de kideríti a szobaszámodat és bekopog, hogy nincs-e kedved sakkozni.  Búcsúzáskor megropogtat, elkéri a telefonszámod, és hihetetlenkedve fogadja, ha bevallod, hogy nincs telefonod...

Tényleg a gyerekek a legidegesítőbbek???

Kedves, A-Menza-Miatt-Háborgó-Felebarátaim!

Nyilván valamennyien hallottatok már a legújabb menza-botrányról, amelyben a térfigyelő kamerák olyan konyhásokat rögzítettek, akik rekeszekben és zsákokban talicskázták ki az iskolai menzáról a jobbnál jobb falatokat. Miközben Martinka mindhiába könyörgött a repetáért abból az isteni paradicsomos húsgombócból (de lehet, hogy grízes tészta volt - ezt az állagból és a színből nem lehetett megállapítani).

Ennél korábban gyűrűzik már a menzareform körüli polémia, amelynek egyik oldalán állnak az egészséges étkezést pártoló vezetőink, "Le a sóval, vesszen a cukor!" feliratú zászlókat lobogtatva, a másik oldalon pedig mindazok a szülők, akik az ehetetlen ételekre és az esetleg ehető, ám csupán mikroszkóppal érzékelhető adagokra panaszkodnak. (Én egész pontosan arra panaszkodom, hogy a nyolcadikos fiúgyermekem a menzáról hazaérkezvén felfeszíti az egyébként már lakattal védett hűtőt, mondván: éhes. Nála ugyanis mindkét probléma jelen van: vagy utálja a menzás húsgombócot/grízes tésztát, vagy nem lakik jól a hús-krumplival.)

Ugyanakkor gyakorló anyukaként nem győzöm hangsúlyozni, hogy én a magam részéről mindig osztom kettővel a kiskorúak szavait, hiszen pontosan tudom, hogy válogatósak, el vannak kényeztetve (mea culpa!), jóllaknak az általam csomagolt uzsonnával (jelzem, szinte soha nem pakolok chipset kólával), ráadásul ebben a korosztályban menő fanyagolni mindenen, amire a szülő rábeszélt.

Másrészt viszont nem értem, miért játsszuk az álszentet a menza-bortányok miatt. Ezen a fórumon szólítom fel valamennyi sors- és kortársamat, emlékezzék vissza iskolás éveink közétkeztetésére és lássa be, nincs új a nap alatt!

A menzás fogásokat mindig  kevésből kellett kihozni.

A mi sulinkban 291 Ft-ot fizetünk egy ebédért. Amikor én általános iskolás voltam, ez kb. 17 Ft 30 Fillér lehetett. Mire gondolunk, mi fér ebbe bele? Én személy szerint például sosem ettem őzgerincet a 2. sz. általános iskola menzáján, elvétve tálaltak csak osztrigát és az obligát kelkáposzta-szag sosem vesepecsenyére utalt. Jelentkezzen, aki ennyi pénzből báránybordát tud rittyenteni!

A konyhásnénik mindig hazahordták a "fölösleget".

Legyünk őszinték: látott már valaki anorexiás konyhásnénit? És olyat, aki jószívvel vágja a gyerekhez a rántott hús repetáját? Ugyanakkor én szinte minden délutáni ugróiskolázásom közben tanúja voltam annak, hogy Julika néni hatalmas cekerekkel igyekezett hazafelé, amelyek tartalmára már a maga után húzott illatfelhőből is könnyedén következtethettünk. (Milyen szerencse, hogy a levesek akkor is és most is szinte ehetetetlenek voltak, azt ugyanis nyilván nehezebb becsomagolni.)

Csak kelkáposztafőzelékből volt repeta

Engem egyetlen fogás késztetett repetáért sorban állásra hosszú menzás karrierem során: a csirkecomb rizibizivel. Szinte sosem kaptam. Ugyanakkor rám förmedtek, ha érintetetlenül vittem vissza azt a kelkáposztafőzeléket, amelyet még csak-csak elcsipegettem volna, ha nincs rajta az a szörnyű zsíros szaftban úszó mócsing. De így sajnos nem csúszott le a torkomon. Ellenben nem volt repeta csokiöntetes piskótakockából és aranygaluskából sem. (Bár az utóbbit lehet, hogy csak a menzára álmodtam, egykori osztálytársaim nem emlékeznek, hogy valaha ettek volna ilyesmit.)

A fogások nem csak a sómegvonás óta hagynak kivánnivalót maguk után.

Tény és való, hogy gyermekink jelentős százaléka elhízott, vagy legalábbis túlsúlyos, és nem táplálkozik egészségesen. De ezen tényleg úgy lehet segíteni, hogy nem teszünk sótartót az asztalra, és cukor nélkül készítjük a kakaós tejbegrízt? Nyugodtan vessetek rám követ, de én naivan tényleg azt gondolom, hogy ha otthon figyelünk a kiegyensúlyozott táplálkozásra, a gyereknek semmi baja sem lesz a menzán belapátolt tésztás sertéspökölttől. 
Az én tésztás sertéspörköltöm például húsz évvel ezelőtt nem azért maradt a tányéromon, mert már alsósként egészségtudatos voltam, hanem azért, mert a tészta szétfőtt, a pörköltet pedig valami ismeretlen vegetával ízesítették, ami kicsit sem segített a zsíros húsdarabkákon. Most is ezt gondolom: szerintem mindent lehet enni, csak mértékkel! Sót meg úgyis visz a farmerzsebében a gyerek, ha egyszer úgy szereti...

Drága Barátnéim!

Eme bejegyzés elősorban azoknak szól, akik a múlt században születtek. Kicsit pontosabban: a múlt század utolsó negyedében. Mondjuk ki: a hetvenes években.
Mi ugyanis negyvenesek vagyunk. Legalábbis a személyi igazolványunk szerint. Én mondjuk a mai napig megdöbbenek, amikor kimondom az életkorom. Sőt, esküszöm, nem direkt csinálom, de mindig csak negyven jut eszembe, az azóta eltelt másfél év valahogy kiesik...

Szóval, Hölgyeim, itt az ideje, hogy egy kicsit elmerengjünk azon: vajon mi, a negyvenes csajok idősnek vagy fiatalnak számítunk? Vegyünk tehát sorra néhány szempontot!

Mikor fiatal egy negyvenes nő?

- Amikor áttekinti a feladatait.
Ez az az életkor, amikor minden téren a maximumot várják el tőlünk. Többnyire teljes munkaidőben dolgozunk, kiskorú gyerekeket nevelünk, vezetjük a háztartást, és ha ez nem lenne elég (bár önmagában is három embernyi munkáról van szó),  be-beugrik egy-egy olyan kis plusz, mint felvételire készülés (nem a szülő felvételijére gondolok, csupán arra, hogy vagy elhordod előkészítőbe a kiskorút, vagy leülsz és megpróbálod vele együtt megérteni a zöngésség szerinti részleges hasonulást...), a vidéki nagyszülővel tett temetői körutazás egy 150 km sugarú körben, vagy éppen a vezetékes internet bevezettetése egy olyan központi elhelyezkedésű lakásba, ahol a szolgáltató szerint nem éri meg kábelt fektetni...
Hát bírná ezt egy idős állampolgár?

- Amikor az álmait szeretné megvalósítani.
Amennyiben az álmunk túlmutat egy tepsi almáspite elcsipegetésén a Barátok közt alatt, nos, akkor még sok évet kell várnunk a beteljesülésig. Miről beszélek? Nekem például nagy álmom egy olyan utazás, amely során más is történhet, mint medencébe ugrálás és a megszokottnál háromszor több étel magunkba gyömöszölése. Ez az álom azonban csak kétféleképp valósulhat meg: vagy nem viszem a gyerekeket (ha-ha-ha!), vagy kivárom, amíg megérnek egy ilyen kihívásra. Szóval, kb. 10 évet. Vagyis ehhez is fiatal vagyok!

- Amikor megáll egy 18 éves, az élettől megfáradt fiatalember felett a buszon, két bevásárlószatyorral, egy-két kiskorúval és ugyanennyi iskolatáskával a hóna alatt, ám az illető fiatalember nem érzi elég idősnek ahhoz, hogy átadja a helyét.

Mikor öreg egy negyvenes nő?

- Amikor csinos ruhát szeretne vásárolni.
Tapasztalataim szerint két verzióval találkozunk ruhavásárláskor: vagy egy igazán nőies, észveszejtő ruhararabot nézünk ki a kirakatban, amelyről a próba során kiderül, hogy 38-as méretig gyártják, a hatalmas hátkivágás nem tűri meg a melltartót vagy annyira mini, hogy felpróbálva haspólónak néz ki. Ezen túl találhatunk még öregasszonyos darabokat, amelyekben leginkább úgy festünk, mintha a karácsonyi asztalterítőt tekertük volna magunk köré.

- Amikor strandra megy.
Lássuk be, a strandon/uszodában/spaban nem csak azzal kell szembesülnünk, hogy már nem áll annyira jól nekünk a hónaljig felvágott bikinialsó, mint húsz éve, de azzal is, hogy már senki nem hord ilyet. Én a magam részéről most értettem meg, miért lehet szükség az úgynevezett strandkendőkre, amelyet korábban teljesen felesleges körülményeskedésnek éreztem. Ma már a lehető legnagyobb méterűt keresem...

- Amikor bulizni próbál.
Attól tartok, egy normális ütemben öregedő negyvenes nőnek nem ugyanazt jelenti a buli, mint tizennyolc éves korában. Nekem legalábbis úgy él az emlékeimben, hogy akkortájt jobban bírtam az alkoholt, nem köhögtem szét a tüdőmet a dohányfüsttől, nem ásítoztam már este kilenckor, szinte meg sem említettük beszélgetés közben a testi nyavalyáinkat és valahogy mintha a pasik is többen lettek volna... de lehet, hogy nem tiszták az emlékeim...  lehet, hogy a negyveneseket már az Alzheimer-kór is érinti???

Drága Szülőtársak!

A blog működése során rájöttem, hogy mi az a téma, amelyhez mindenki ért és mindenkinek nagyon pontos véleménye is van róla. Nem a foci. A gyereknevelés! Sőt, tovább megyek: a más gyerekének nevelése. Ez olyan téma, amelyhez bátran hozzászólunk és osztogatjuk a jobbnál jobb tippeket. Én magam sem vagyok rest a közértben bömbölő gyerek láttán saját csemetéim felé fordulni és kárörvendő melegséggel a szívemben azt suttogni a fülükbe: "Látjátok, az anyukája hogy elkapatta ezt a kisfiút! Biztos nincs vele olyan meghitt, ám tiszteletteljes viszonyban, mint én veletek! És még a szeretetnyelvét sem ismeri, piha...!" 
Na jó, ezt ritkán mondom. Inkább ilyesmit mondok a nagy kapkodásban: "Ezt a nyavalyást is jól beleráznám a gatyájába, ha nem hagyja abba!" (De ezt nagyon meghitten, ám tiszteletteljesen mondom.)

Szóval, azt hiszem, rengetegen vannak, akik gyereket tudnak nevelni. Jobban. Az alábbiakban felvillantok néhány helyzetet, amellyel szinte minden anyuka találkozik és vérmérséklete szerint reagál.

1. Várandósság

Azt, hogy teljesen ismeretlen arcok (jobbára nénik) engednek szabad folyást a vágyaiknak a pocak láttán és simán dörzsölgetik, simogatják, már kár is megemlíteni, hiszen ezt majdnem minden kismama tapasztalhatja. De hogy a buszon mellénk keveredő asszonyok a szüléssel kapcsolatban osztják meg a tapasztalataikat, az valóban felülmúlhatatlan. Egykori munkahelyemen kisebb vita alakult ki akörül, hogy kellene-e érzéstelenítést kérnem, avagy sem, illetve, hogy szerényebb csípőméreteim, valamint szódásszifon szemüvegem miatt be kell-e azonnal neveznem egy császármetszésre.
Megjegyzem, sem érzéstelenítést, sem császárt nem kértem, és erről azóta is győzködöm az ismerős és ismeretlen kismamákat.

2. Babával otthon

Nehogy látogatókat fogadj az első hat hétben! Ki ne menjetek sétálni ebben a hűvösben! Remélem, nem veletek alszik egy ágyban! Ugye nem hagyod, hogy csak úgy nyammogjon a cicin! 
Ezt a felsorolást gyakorlatilag egy trilógiává lehetne bővíteni, hiszen ahány baba, annyi szokás. És szegény, tapasztalatlan anyuka egy ideig hajlamos is jól megfogadni minden tanácsot, vagy óriási lelkiismeret-furdalások mellett esetleg mégsem.
Első gyermekem külön ágyban aludt, de egy szobában velünk - gyakorlatilag egyetlen éjszakát sem aludtam át két évig. (Ebben szerepet játszhatott az is, hogy komolyan vettem az evés előtti-utáni mérlegelést és ezt éjjelente is eljátszottam minden alkalommal. Ehhez pedig ugye pakolászásra, villanyfényre, jegyzetelésre volt szükség. Életem egyik legnagyobb baklövése!) Második csemetém mellett jártányi erőm sem volt, így gyakran kötött ki a szülői ágyban, a szoptatást pedig elintéztem egy hálóing fellebbentéssel. Észre sem vettem... Imádtam!
Tudjátok, mikor kezdtem gyanakodni a tanácsok megkérdőjelezhetetlenségére? Amikor tejlázzal fetrengtem és két orvos, valamint két védőnő teljesen mást javasolt: ne szoptassak egyáltalán / szoptassak még erősebben / csak abból a mellből szoptassak, amelyik nincs begyulladva / stb... Nagy felismerés volt!

3. Közösségben a gyerek

Fontos leszögeznem, hogy remek tapasztalataim vannak a bölcsődéről, ahol Böbe néni szinte minden nap befeküdt az én fiam mellé, aki ütvefúrót megszégyenítő hangon jelezte, hogy nem akar a bölcsiben aludni. A mai napig imába foglalom a nevét! (Böbe néniét.)
Az oviban azonban ismét mindenki jobban tudta, hogyan kellene a rajzolni és kézműveskedni utáló fiúgyermeket rábírni eme tevékenységre. Miért nem próbálom az ujjal festést? Használtunk már zsírkrétát? Nagy papírlapokra kellene firkálgatni! - Ilyen és ehhez hasonló remek ötleteket kaptam, amelyek még sosem jutottak eszembe... Eközben én finommotoros fejlesztésre hordtam a gyereket és a lakásunk úgy nézett ki, mint egy képzőművészeti és kézműves-szakkör raktára. De meg is lett az eredmény: a gyerek tinédzserként végre úgy rajzol, ahogy az egy nagycsoportostól joggal elvárható! (Viszont gőzerővel készül a cselló felvételire a konzervatóriumba. Ugyanis azt szereti.)

4. Tanulás az iskolással

Az olvasott szülők (mint magam is), legszívesebben minden szülői értekezleten fennhangon idéznék a nagy gyermeklélektan és - nevelés gurut, miszerint a gyerek tanulmányai nem tartoznak a szülőre. Majd hazamegyünk, legalábbis én hazamegyek és azonnal előveszem a büdös kölyköt, miért nem készítette el a történelem tablót és mi az a fizika kettes, amikor az apja egész este nyomta a fejébe Ohm-törvényét. Ugyanis  e téren végletes ellentmondásba keveredtünk: legszívesebben hagynánk a tanulást a fenébe, de egyszerűen nem látunk rá esélyt, hogy segítség nélkül értékelhető eredmény szülessen. (Igen, tudom, hogy ez az én hibám: miért az én elvárásaimat vetítem ki a gyerekre...? Kövezzetek meg: azért, mert azt szeretném, ha kettesnél jobb jegyet szerezne. Rajzból, matekból és fizikából is. Tudom, hogy lelkileg nyomorult, hideg-elutasító szülő vagyok...!)

De tudjátok mit? Arra jöttem rá, lassan 15 éves szülő pályafutásom alatt, hogy bár minden tanácsot meghallgatok (iszonyú udvarias vagyok), úgyis csak magamra hallgatok. Legfeljebb az uramra. Meg a barátnőmre. Esetleg Böbe nénire. És néha-néha ismeretlen asszonyokra a buszon....