Kedveskéim!
Most, hogy már erősen az ünnep finisében vagyunk, csak a legfelelőtlenebb szülők nem gondoltak még arra, milyen leszen majd az a fenyőfa, amelyet feldíszíthetnek az angyalkák idén. (Kivételt képeznek azok a profi apukák, akik 24-én déltájban szállingóznak ki a tűkön ülő fenyőárushoz, hogy negyedáron elvigyék a kissé csálé, maradék fákat.)
Őszintén szólva, nálunk hosszú évekig képezte a rágódás tárgyát a fa milyensége. Gyermekeink születésekor szép, nagy ezüstfenyőre erősítette az uram a csúcsdíszt - majd szívünkben kis csalódással konstatáltuk, hogy a gyerekeket sokkal jobban érdekli a csillogó csomagolópapír, mint a gyantaillat. Később a nagypapa által állított fáknak jártunk a csodájára, ugyanis papa, a classic handyman képes volt a legnyomorultabb, tökéletesen asszimmetrikus fenyőket hazacipelni, majd a túlburjánzó oldalról lefűrészelt ágakat az üres oldalon fúrt lyukakba technokolozni...
Ezek után egyre erősődő öko-szemléletünk eredményeként két éven keresztül zarándokoltunk el a gyökeres fenyőt áruló helyszínekre, hogy a lehető legkisebbre szorítsuk az ökológiai lábnyomunkat. A harmadik évben be kellett látnunk, hogy a Budapest közepén, egész konkrétan a házunk előtt található 7,5 centis talajban nem érzi jól magát a törpe mamutfenyő - és féltő gondoskodásunk ellenére 3 héten belül elpatkol.
Ekkor ismét felülkerekedett bennem a smucigság karácsonyi szelleme és rámutattam, hogy sokkal olcsóbban jönnénk ki, ha vennénk egy műfenyőt. (Persze ezt a meggyőződésemet úgy álcáztam, hogy könnyes szemmel merengtem a családi ebédnél azon szerencsétlen fenyők sorsa felett, akiket évekig nevelgetnek, csak azért, hogy holtan állhassanak egy nappali közepén. A karácsonyfatalpunk gyakorlatilag egy ravatal - jajongtam látványosan.) Hosszú és tényleg felkavaró tépelődés után úgy döntöttünk, hogy belevágunk a műfenyő projektbe.
Az egyik barkácsáruházban végül csillogó szemmel vetettem rá magam egy megtévesztésig életszerű, csodás műanyag fenyőre, ám amikor a tűlevelek rengetegéből kihalásztam a 110.000 Ft-os árcédulát, eltéptem magam a kínai ipar remekétől és beláttam, hogy jó lesz nekünk a kevésbé élethű is. Egy kis ideig elidőztem még a vakító fehér plasztik verzióknál, ám gyermekeink ízlésbeli fejlődésének biztosítása végül felülkerekedett a giccs iránti rajongásomon. Hosszas válogatás után egy közepesen igazinak látszó műalkotás mellett döntöttünk, és boldog örömmel táncikáltunk haza a lapraszerelt fenyővel.
Nem mondom, hogy eleinte nem volt fura összedugdosni a darabokat és mesteri rendezetlenségben kihajtogatni a zörgős ágakat, de úgy voltam vele, hogy a díszektől úgysem fog látszani szinte semmi. Sokan mondják, hogy az igazi illat a műfák legnagyobb hiátusa és valóban, be kellett látnunk, hogy ezt még a fenyős wunderbaum sem tudja teljes mértékben helyettesíteni. (És mielőtt a Green Peace sikoltozni kezdene, az is minden karácsonykor felrémlik előttem, ahogyan a mi kis műfenyőnk sok-sok ezer év múlva is teljes életnagyságban, néhány üres szaloncukorpapírral az ágain kering valahol az óceán mélyén - lebomlásra képtelenül, és ennek a gondolatnak sem örülök igazán.)
Az egyetlen igazi megnyugvás a történetben január elején-közepén jön el, amikor az élőfenyős népek kiteszik a szerencsétlen sorsú halottaikat a kukásoknak, és nagyot sóhajtva térnek vissza tűlevelet porszívózni. Én eközben vidáman összehajtogatom a szagtalan műfát, beteszem a zoknis fiókba és elhatározom, hogy jövőre azért mégiscsak egy szép Nordman lenne az igazi...
