reblog

Drága Barátnőim!

A napokban hasonszőrű és korú asszonytársaimmal arról beszélgettünk, amiről mindig. Vagyis, hogy milyen nehéz a mi sorunk... Munka, gyerekek, szülők, háztartás, kutya-macska... és bárki bármit mond, ez a felsorolás jórészt nem "és"-sel kapcsolható össze, hanem "vagy"-gyal. Ugyanis - hacsak nem alkalmazzuk teljes munkaidőben Nanny McPhee-t, esetleg egy-két hasonló adottságú nagymamát - kicsi rá az esély, hogy topmenedzserek és szuperanyuk legyünk egyszerre.

És ez a kiinduló helyzet lehet az oka annak is, hogy hülyének néznek minket. Ugyanis bármennyire is fáj bevallani, kiszolgáltatottak vagyunk. Olyan sokféle szerepben kell egyensúlyoznunk, hogy összeszorított foggal bár, de mindenképpen szeretnénk fenntartani a törékeny egyensúlyt. De mi a fenéért vagyunk mi ennyire megalkuvók, miért éppen mi vagyunk az a korosztály, amely hajlamos magát egy csiga önérdekérvényesítési szintjére helyezni?

Gondolkozzunk együtt az okokon!

Mert mi még felnéztünk a tanárokra/szülőkre

Nyilván általánosítás, de a 2. számú általános iskolára mindenképpen igaz volt, hogy a mi gyermekkorunkban még volt respektje a tanároknak/szülőknek/ mindenkinek, akiről a kora és a társadalmi szerepe okán úgy gondoltuk, hogy magasabb pozícióban van, mint mi, gyerekek. Ez az adott szituációban éppúgy vonatkozott a csemegepultos nénire, mint doktor bácsira. Egyszerűen úgy nőttünk fel, hogy ha a tanítónéni "bezárt" tanítás után, mert a 3x3-ra büszkén rávágtam, hogy 10, akkor nem azon filóztam, hol is jelenthetném fel, hanem iszonyú cikinek éreztem, hogy pont egy ilyen hülyeség miatt kell a szorzótábla fölött görnyednem még egy órát.  

Mert mi még teljesen más példát láttunk

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, mi vagyunk az a korosztály, amely a középiskolában ülte végig a rendszerváltást, és a földrajzórát megszakítva hallgathatta az iskolarádióban, ahogyan a füle hallatára kikiáltják a köztársaságot. (Bár ez akkor még csak annyit jelentett, hogy elmaradt a röpdolgozat.) Vagyis a szüleink a szocializmusban élték le munkáséveik legjavát, tehát - hacsak nem adták el két perc alatt a gyárat a fejük felől - onnan mentek nyugdíjba, ahol 40 évvel korábban dolgozni kezdtek. Vagyis mi 5-6 évvel később teljesen új munkaerőpiacon találtuk magunkat, miközben 20 évvel korábbi példák lebegtek a szemünk előtt.
Röhögjetek körbe, de én még mindig azt hiszem, hogy ha tisztességesen dolgozom, akkor minden rendben lesz. Hogy ha a legjobb tudásom szerint végzem a dolgom, azt elismerik és az én tudásommal és tapasztalatommal könnyedén munkához juthatok... oké, én is érzem, hogy ez vicces!
Tény, hogy bár látom én a valóságot, mégis él egy bennem egy szocialista traktorosnőként funkcionáló munkavállaló. Függetlenül attól, hogy a kapitalizmusban dolgozom. Lássuk be,  tulajdonképpen nem is nehéz engem hülyének nézni.

Mert anyaként mindenkit magunk elé helyezünk

A negyvenes nőknek, vagyis nekünk jellemzően még kiskorú gyermekeink vannak. Ez pedig azt jelenti, hogy a kamaszos "tegyél úgy, mintha nem is veled jöttem volna moziba" típusú felkiáltásoktól eltekintve igénylik a törődést, az időt és sajnos a mosás-főzés-takarítást is. (Vasalni elvből nem szoktam.) Tehát ha fel is merül bennünk, hogy a szombatot szeretnénk egy wellness-fürdőben tölteni, mégis inkább a piac-ebédfőzés-tornacucc mosás-kémia kikérdezés programot választjuk. Mert erre jobban vágyunk...
Vagyis legtöbbünknek már a vérébe ivódott az elmúlt tizenvalahány évben, hogy mások mindig fontosabbak, mint mi. És a mások alatt sajnos nem csak a gyerekeinket értem, a kör ugyanis egyre tágul: férj, szülő, kolléga, szomszéd, a szomszéd keresztanyja, a szomszéd keresztanyjának cicája...stb.
Ráadásul azt is észrevettem, hogy ezt az önfeláldozó hajlamot kiszagolják ám a ragadozók. Egy kicsit nem figyelünk oda, és már ki is neveztek bennünket SZMK-s anyukának (a szülői munkaközösségre célzok), lelkendezve a nyakunkba sózzák a plusz munkát és természetesen ránk marad a lépcsőház felmosása is, hiszen a szomszéd fiatalember nyilván félmunkát végezne. 

Drága Asszonytársak! Ugye már rég nem csodálkozunk, ha hülyének néznek minket?

Drága Szülőtársak!

Ismét sarkalatos kérdéshez érkeztünk közös elmélkedésünk során, ugyanis arra gondoltam, beszéljünk azokról a rettenetes szülőkről, akik vágynak a gyermekeik nélkül múlatni az időt. (Egész konkrétan az uramra és magamra gondolok, hiszen más szülők nyilván sosem gondoltak még erre a gyalázatosságra.)

Ugyanis úgy tűnik, ciki bevallani, hogy IGENIS, SZERETNÉK FELNŐTTEK TÁRSASÁGÁBAN ELTÖLTENI EGY HETET, NA JÓ, EGY HÉTVÉGÉT, VAGY AKÁR CSAK EGYETLEN ESTÉT. A jó szülők nem szeretnének megválni a gyermekeiktől. Egész nap csak velük lennének, kínszenvedésnek élik meg a gyermekeik által a bölcsiben, oviban, suliban, főiskolán töltött időt, és minden szabad percükben együtt gyurmáznak, legóznak a gyerekükkel vagy társasjátékoznak. Saját készítésű társasjátékkal. (Én sajnos nehezen bírom a társasjátékokat, mert zavar az a rengeteg szabály... többek közt ezért sem készítek társasjátékot.)

Ráadásul estére, amikor túl vagyunk a munkán / tanuláson / több órás zenegyakorláson, annyira önzővé válok, hogy leginkább csak olvasnék. Sőt, tovább megyek: üveges tekintettel bámulnám a Két pasi meg egy kicsi nyolcadik ismétlését. Mindazonáltal azért össze szoktam magam szedni és bekísérgetem tinédzser gyermekeimet a hálószobájukba és meghallgatom, milyen villantós felsőben jött a Zsófi a suliba és miért maradt otthon megint a biológiafelszerelés... és vágyakozom. Tudjátok mi után? Egyetlen olyan hét után, amikor az urammal elutazunk kettesben és felnőttes dolgokat csinálunk. Nem, nem arra gondolok, amire most sokan!
Városnézés jár az eszemben, amikor senki sem fárad el 2 km után,
- nézelődés, amikor nem kötelező minden árusnál venni valamit,
- fürdőzés, amely során nem kell órákig sorban állni egy-egy csúszdánál (sőt,csúszdázni sem kell!),
- ebédek, amelyeket nem én főzök és nem tartalmaznak olyan összetevőket, mint a hús és a krumpli,
- és olyan esték, amelyek az én kényem-kedvem szerint alakulnak, és szabadon tévézhetek (akár 16-os karikán túli filmekkel), olvashatok (megszakítás nélkül akár 10-20 oldalt) és akkor fekszem le, amikor kedvem szottyan.Vagyis este nyolckor.

Szóval, ilyen vágyaim vannak, de ne ijedjen meg senki: a lehető legritkább esetben hagyom egy hétre magukra a gyerekeket. Ennyire nem vagyok szívtelen. Inkább lopok magamnak pillanatokat. Amíg bebuszozom a munkahelyemre, azt képzelem, városnézésen vagyok. (Ugyanez a metróban sokkal nehezebb.) Miközben előállítom a hús-krumplit, hallgatom a rádiót és néha táncolok is. (Ez persze a hírek alatt meglehetősen furán veszi ki magát...) És ha alszanak... nos, akkor én is félájultan húzom a lóbőrt.

Őszinte leszek: néha úgy érzem, a gyerekeim többet kívánnak tőlem, mint amennyit adni tudok. Például hogy egy-egy kamaszos visszaszólás vagy komolyabb hiszti után is angyali mosollyal simogassam a buksijukat. És a menzás ebéd után fél órával friss hús-krumplival várjam őket. Valamint hogy magyarázzam el azt a kémia/töri/fizika/stb. leckét, amelyet délelőtt végigunatkoztak a suliban...

És mielőtt ismét olyan kommentek érkeznének, amelyek megfenyegetnek, hogy ugyanazt a méla utálatot fogom visszakapni a gyerekeimtől, amely a soraimból sugárzik irántuk, közlöm, hogy - bármilyen meglepő - őszintén, tiszta szívből szeretem őket. Mindössze arról van szó, hogy már nem próbálok szenteskedni. Ennek jelképeként bátran a zászlómra tűzöm kedvenc Vekerdy idézetem (nem szó szerint):

Nagyon fontos tudni, a gyerekek kiszívják a vérünket. Lerágják a húsunkat. Kinyiffanunk. Mégis egy csomó öröm és nagyszerűség van benne, és az ember úgy gondolja, hogy ez a legjobb dolog, ami valaha történhetett vele.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ismét olyan témához értünk, amelyről mindenkinek van véleménye, tapasztalata és nyilván számos javaslata is. (Mindhárom kategóriában szeretettel várom a hozzászólásokat.) A fürdőszoba és a vécéhasználat van szó. Ez az a (szó szerint) sikamlós helyisége a lakásoknak, munkahelyeknek, éttermeknek, fitnesztermeknek, stb., amelyben talán a leginkább szembeötlő a két nem működése közti jelentős szakadék. És nem csak az állva-ülve antagonisztikus ellentétéről van szó. Az alábbiakban vegyük sorra a fő sarokpontokat.

Vízfogyasztás

A legtöbb nő törekszik a zöld szemlélet elterjesztésére. Legalábbis a saját lakásában. Legalábbis ami a fürdés alatti vízfogyasztást illeti. Egy-két gyertyafényes kádas fürdőtől eltekintve (hangsúlyozottan csak a meggyűrődött idegek kisimítása végett!) a nők jobbára pikk-pakk végeznek a zuhanyozással. Víz- tusfürdő/szappan - víz és kész.
Ezzel szemben a férfiak zöme hosszú percekig be sem áll a zuhany alá, amíg be állítja a vizet a kívánt hőfokra. Jelentős hányaduk érthetetlen módon azonban még a vizezés előtt - tulajdonképpen szárazon - beszappanozza/tusfürdőzi magát, majd boldog örömmel veti be magát végre a fél órája zubogó víz alá. Hosszas csapkodással, lubickolással mosakszik, majd elégedetten elzárja a csapot.
És most jön a truváj: míg a nők mögött száraz, tiszta fürdőszoba marad (hangsúlyozom: ezek általános megállapítások), addig a férfiak egy vízzel gyakorlatilag feltöltött helyiséget hagynak maguk után, amelynek kilépőszőnyegét egy ipari centrifuga sem tudná szárazra pörgetni és a páráján csak bozótvágókéssel lehet keresztülhatolni. Ja, és mindezek mellett az állán még mindig ott az ebédről maradt pörköltfolt...!

Törölközőhasználat

A nők általában ismerik a fő törölközőszabályokat: külön darab jár a testnek, külön a hajnak és a kéztörlő még csak véletlenül sem azonos a lábtörlővel. Ez a felosztás pedig családtagonként értendő.  
Ehhez képest a férfiak fittyet hánynak a családi színkódoknak (valószínűleg nincsenek is tudatában, hogy a kékek az övék) és egyetlen törölközővel megszárítják előbb a nemesebb testrészeiket, majd az arcukat, mindezek után pedig ledobják a lábuk alá és miután megszárítgatták a talpukat, feltörlik vele a kilocsolt víz tizedét. És ott hagyják az inkriminált darabot a földön. Másnap ugyanezt eljátsszák - bármelyik kezük ügyébe kerülő törölközővel.

Fogmosás / fésülködés

A nők talán a fésülködésnél követik el a legnagyobb bakikat. A fésűben, kefében és a fürdőszoba padlóján, a kád szélén megbúvó hajszálaknál valóban nehéz zavaróbbat elképzelni. Különösen, ha hosszú, égővörös hajszálakról van szó a vajszínű csempén. (Itt csendesen meg kell jegyeznem, hogy rövid, seszínű hajam van. Észre sem venni, ha elhagyok egy-két szálat...) A férfiaknak jobb esetben nincs is mit fésülni.
Viszont ők a fogmosás nagymesterei. Amennyiben hagyományos fogkefével dolgoznak, egy-két kifelé söprögető mozdulattal képesek a tükör teljes felületét apró fehér fogkrémdarabkákkal meghinteni, ami fel sem tűnik nekik. Az elektromos fogkefét pedig - minden józan megfontolás nélkül - még a szájukon kívül, a szabadban kapcsolják be, így garantált a fürdőszoba teljes borításának lefröcskölése. A használt fogselyemdarabok mesteri elhelyezéséről pedig nem is érdemes szót ejteni... de aki talált már ilyet az ura könyvében könyvjelzőként, az tudja, miről beszélek. 

Vécéhasználat

Lehajtott tető vagy felhajtott ülőke? Apró folyadékpettyek az ülésen és a sarokban sorvadó, dehidratált vécékefe? Ezek olyan mindennapi jelenségek, amelyekre kár is szót vesztegetni. (Ugyanebbe a kategóriába sorolandóak a véletlenül (!) ottfelejtett intim női kelléket is... ugyan már, ez mindenkivel előfordul... spongyát rá!) 
Ám a vécépapír, mint a férfi és a női agy különbségének örök mementója, érdemel egy-két keresetlen szót.
A férfiak azt hiszik, hogy a vécépapír csak úgy van, ahogy a jóisten megteremtette, nincs jelentősége a létének. Éppen ezért egy percig sem zavartatják magukat, amikor fordítva fűzik be a tartóba, amikor 3-4 métert letekeredve hagynak a földön, vagy amikor egy-egy alkalommal elhasználják a tekercs felét. Ez az ősi hitük lehet az oka annak is, hogy egy cseppet sem lepődnek, amikor a papír "pótlódik", vagyis új tekercs kerül az üres guriga helyére. 
De maradjunk pozitívak, Hölgyeim: ez az a szelete az életnek, amelyben egész biztosan, mindig, minden körülmények közt pótolhatatlanok maradunk. Mindig kell valaki, aki gondoskodik a vécépapír utánpótlásról!

Kedveskéim!

Attól tartok, egy sokakat mélyen érintő témát szeretnék boncolgatni: a selfie-zést, vagy magyaros írásmóddal szelfizést. Abból gondolom, hogy ez a lélek mély bugyraiba hatoló topik, hiszen ha nem lenne az, nem kellene napi 10-15 szelfit lájkolnom a Facebook-on. (Hozzáteszem: nekem nincs is túl sok ismerősöm a közösségi oldalon.)
Ugyanis azt hiszem, a szelfik legfőbb célja, hogy a lehető legtöbb ismerős, sőt, azt sem baj, ha ismeretlen, kimondja rólunk, hogy milyen eszméletlen jól nézünk ki. Az ugyanis már régen nem elég, hogy mi otthon elégedetten pillantunk a tükörbe egy-egy jobban sikerült smink vagy ledobott fél kiló után, az kell, hogy mások lássák és igenis ismerjenek el!

A témának már komoly irodalma van, amelyből kiderül többek közt, hogy egy brit felmérés szerint a 16-24 éves nők heti 5 órát töltenek azzal, hogy a lehető legelőnyösebb és legnagyobb mennyiségű szelfit készítsék magukról. Látjátok, csajok, már csak ezért is klassz, hogy rég túl vagyunk ezen a koron! Negyven körül a legtöbben már nem érzünk égető vágyat, hogy ország-világ elismerje, milyen bombázók vagyunk.

Ugyanis lássuk be, nem könnyű jó szelfit készíteni: nem szabad látszódni a tokának (ezért kell felülről fotózni), lehetőleg el kell palástolni a ráncokat, karikákat, hájfodrokat, és mindent, ami esetlegesen nem tökéletes rajtunk. Nos, mindezen okok miatt én eddig talán két szelfit készítettem magamról, mert vagy öreg vagy kövér voltam az önfotókon. (Igaz, a szelfizés műfaja is ékes bizonyítéka az élethosszig tartó tanulás hasznának, hiszen ha én is megtanultam volna használni a Photoshopot, nyilván az én arcom is lehetett volna szoborszépségű...)

Az én legnagyobb bajom a szelfikkel mégis az, hogy a legtöbb esetben azt érzem, a szelfiző valamit át akar verni rajtam. Vagy azt, hogy boruljak le a szépsége előtt (lásd csücsörítős, pucsítós szelfi), vagy azt, hogy sárguljak az irigységtől (lásd Atlanti-óceánnal a  háttérben, a homokban fetrengős szelfi), vagy azt, hogy ájuljak el a csodás gyermekétől, mikor nekem is van két csodás gyermekem (lásd a háttérben a színpadon piruettező / a Révai nagylexikont olvasgató / kitűnő bizonyítványt lobogtató hatéves csodalénnyel készült szelfi).

Sőt, tovább megyek: ha valaki naponta posztol magáról egy láthatóan aprólékos műgonddal készült szelfit (rosszabb esetben többet is), én egy kicsit elkezdem sajnálni. Hát senki sincs, akinek elhinné, hogy tényleg klasszul néz ki? 

Nemrég azt is megtudtam, hogy most már külön szelfi műfajok vannak, mint például a dronie, amikor egy drónról fotózzuk a táj legfőbb látványosságát, vagyis saját magunkat. Vagy esetleg a healthie, ami éppen réparopogtatás közben ábrázol minket, esetleg az edzőteremben, amint látványosan átizzadt pólónk alatt ájulásig behúzzuk a hasunkat. A belfie pedig nem más, mint fenékszelfi.
Nos, én arra gondoltam, érdemes lenne még pár típust feldobálni a netre. Ezek pedig a következők:

Hiszfie
Ez úgy készül, hogy leguggolunk a magát földhöz verő, vörös fejű gyerek elé és nemtörődöm arccal belemosolygunk a kamerába. Még hatásosabb, ha a fotó egy áruház kellős közepén születik.

Kitchfie
Miután a gasztronómiában járatosak szívesen és szintén naponta posztolják, milyen pompás gulyáslevest sikerült előállítaniuk, arra gondoltam, érdemes lenne olyan szelfit is készíteni, ami konkrétan a hús aprítása vagy a gőz fölé hajolás, esetleg az egész konyhát elborító mosatlan között ábrázol minket. Nekem talán az lett volna a leglátványosabb kitchfie-m, ha megörökítem azt a pillanatot, amikor a forró olajba söpört zöldség nyomán egyenesen a szemembe fröccsen a zsiradék. A szemészeti ügyeleten pedig készíthettem volna egy kórfie-t.

Shopfie
A shoppingolás közbeni szelfivel szerintem nem csak azokat a pillanatokat érdemes megörökíteni, amikor magunkra öltünk egy káprázatos skinny farmert, de azt is, amikor a lehető legelőnytelenebb próbafülke világításnál kiderül, hogy az említett skinny farmer az eredetileg választott 38-as méretben megreked a térdünknél vagy a csőtopból kilóg egy diszkrét oldalszalonna.

Illfie
Ha valaki szép, az... betegen nem annyira az. Az illfie-t akkor lehetne készíteni, amikor náthától vörös orral és résnyire szűkült szemekkel végezzük a napi rutint - mert egy anya ugye nem megy szabadságra, mint tudjuk a reklámokból. (Egyébként kikérem magamnak, hogy egy megfázás elleni készítmény fő célja az legyen, hogy én, mint anya ne pihengethessek, ha beteg vagyok!) És azt hiszem, ez az a szelfi típus, ami valóban élethű képet tudna mutatni a teremtés koronáiról is. Félreértések elkerülése végett: a férfiakra gondoltam...

Drága Barátnőim, Anyatársak!

Könyörögve kérlek, valljátok be, hogy időnként benneteket is az őrületbe kerget a saját gyereketek. Hogy ha egyetlen személyt lehetne megnevezni a Földön, akitől sikítófrászt tudtok kapni, akkor kis habozás után (amelyben még megfordul a fejetekben az uratok, az anyátok, az apátok, az anyósotok, a főnökötök),  kiböknétek a gyerek nevét. (Többgyerekeseknek természetesen több opció is lehetséges.)
Ha ugyanis nem valljátok ezt be, kénytelen leszek mélyen magamba nézni és levonni a saját anyaságomra vonatkozó lesújtó következtetést... ugyanis én időnként megőrülök a gyerekeimtől. És nem is igazán arra a két évre gondolok, amíg nem hagyott aludni a fiam, sőt, még csak az sem zavart, hogy a lányomat pajszerrel kellett leválasztani, inkább azok a jelenetek villannak be, amikor 78-szor kérek valamit és annyi reakciót sem kapok, amennyire egy aranyhal képes. A kamaszkori beszólásokat pedig azért nem listázom, mert attól tartok, nem tűrné a nyomdafestéket. Mármint azok a mondatok, amelyek válaszként elhagyják a számat.

Szóval, ha ebben egyetértünk, talán az sem áll távol tőletek, ha elmondom, hogy időnként szükség van büntetésre. Egész pontosan arra, hogy érezze az a kis gonosztevő, hogy a tetteinek következményei vannak. És mivel Vekerdy-Ranschburg-Feldmár témában olvasott anyának tartom magam, azt is tudom, hogy azonnal kell érkeznie a válasznak, mert csak abból ért a kiskorú. Mi érkezhet hát azonnali büntetésként a pofonon kívül? (Ezt ugyanis elvetettem. Leginkább azért, mert ha lendült is a kezem, valami mindig megállította az utolsó pillanatban. Hajlamos vagyok  néha arra gondolni, hogy a jó szívem.)

Vegyük tehát sorra a büntetési eszközöket pro és kontra!

Sarokba állítás

Az én időmben még a suliban is sarokba állítottak minket, és azt hiszem, nem éltük meg különösebb megszégyenítésként. Legalább én biztos nem, mert eminensként sosem álltam ott. A többiek érzéseit nem ismerem...
Ugyanakkor a saját gyerekeimnél ezt sosem alkalmaztam, mert attól tartottam, egyszerűen fél perc után elunják és kiállnak az ominózus sarokból (vagy lépcsőről vagy bármilyen kijelölt büntető parcellából). És mit tehetnék én akkor? Visszaküldeném? Ez csak újabb huzavonához vezetne.

Szobába küldés

Ez többször előfordult, mondván: addig nem jöhetsz ki, amíg  be nem látod, milyen csúnyán beszéltél/milyen sok csokit ettél a tiltásom ellenére/milyen ronda hisztit rendeztél vagy milyen csúnyán beszéltél/milyen sok csokit ettél a tiltásom ellenére/milyen ronda hisztit rendeztél. A gyermekeim azonban igen erős belátási képességgel rendelkeznek, ugyanis nagyjából két perc alatt mindent beláttak. Lehet, hogy be kellett volna zárni az ajtót...?

Kiabálás

Ez talán a leggyakrabban alkalmazott módszerem. Ezt pedig azért merem bevallani, mert - képzett anyaként - úgy gondolom, hogy én így vagyok önazonos. Ha egy pattanásig feszült helyzetben elkezdeném sztoikus nyugalommal suttogni a dalai láma bölcs szavait (amelyek előtt nyugodt állapotomban meghajlok), a gyermekeim azt hihetnék, ördögűzőt kell hívatni hozzám. Így tehát megemelem a hangom - ez vagyok én. Sajnos, ilyenkor a fiam még egy fokkal feljebb csavarja a hangerőt - mert ő meg így önazonos. Néha arra gondolok, nem kellene annyira azonosnak lennünk önmagunkkal...

Megvonások

Ez kezdetben beválhat: ha elveszed a másik játékát, megvonom az édességet. Ha megint cukkolod a testvéred, megvonom az esti mesét. Ha megint nem ebédelsz a menzán, nem nézhetsz tévét/számítógépezhetsz. (Ez utóbbival nagyon óvatosan kell bánni, mert értékes időt veszítünk azzal, ha a tévé helyett mi szórakoztathatjuk azt a válogatós kis nyavalyást!)
Most, hogy a gyerekeim már tizenévesek, megvonhatnám a zsebpénzt, ha nem csak papíron vezetnénk a bevétel-kiadásokat egy úgynevezett bankban. Így viszont azt tapasztaltam, hogy a papíron történő megvonás nem hat annyira rájuk, mintha kivennék a malacból egy ötszázast. (Még akkor sem, ha jelzem, hogy a kivétellel elvesztik a kamatos kamatot is.)
Sokáig bevált a gyerekeimnél a figyelem-megvonás: ha továbbra is ilyen elviselhetetlenül undok leszel, nem foglalkozom veled a nap további részében! Ettől szinte azonnal összerezzentek és könyörögtek, hogy foglalkozzam velük! De tudjátok mi történt azóta? Ma már elégedetten összedörzsölik a kezüket és felsóhajtanak: Végre!...