reblog

Drága Negyvenes Szülőtársaim!

Ha időben kezdtétek a családalapítást, valószínűleg ugyanabban a cipőben járunk: kamaszokat nevelünk. (Ha addig húztátok ezt a projektet, ameddig csak a biológiai órátok engedte, elképzelhető, hogy még csak a bölcsihez próbáltok protekciót szerezni, de elkerülhetetlenül közeleg nálatok is az idő, amikor tizenévessé serdül az egykor oly' bájos kisded.)

Nos, korábban sokan mondták és szakirodalomban is olvastam, hogy ez nehéz korszak, de be kell valljam: nagy hetykén legyintettem a figyelmeztetésekre. Ugyan már, miért lenne nehéz egy-két olyan gyerekekkel, akit annyira tudatos szülők neveltek, mint például én? Biztos voltam benne, hogy még azoknak az indulatkitöréseknek is búcsút mondhatunk, amelyek az elmúlt 10-14 évet jellemezték. És ez így is lett. Sokkal komolyabb kitörésekkel kell szembenéznünk.

Kamaszok tekintetében egyelőre csak fiús tapasztalataim vannak, és merem remélni, ez a nehezebb pálya. Ha a lányom felülmúlná mindezt, elgondolkoznék egy apácarend csábító lehetőségén.

A fiúk ugyanis - legalább saját tapasztalataim szerint - sérülékenyebbek, nehezebben viselik a változásokat és sokkal jobban függenek a kortárs csoportoktól. Ebből adódik a nehézségek többsége, amelyek nagyjából a következő problémakörök köré épülnek fel:

1. A kamasz egész biztosan másképp szeretne kinézni, mint ahogy kinéz.

Szenved, mert vékonynak látja magát, ezért szülinapjára proteinszeletet kér, mert vagány ovisként azt hiszi, két szeletke után akkorára nőnek a bicepszei, mint Arnoldnak. Három után kezdi belátni, hogy ez nem fog menni. Ekkor a hízással próbálkozik, hogy ha már izmos nem lett, legalább kövér legyen - attól még mindig tartanak. Ezért zabál. (A zabálás ebben a korban ettől függetlenül is jelen van, hiszen a kamasz képes a desszert után öt perccel elölről kezdeni az ebédet.)
Idővel arra is rájön, hogy nem elég magas, bár azt nem látja be, hogyan segítene ezen, ha történetesen kihúzná magát és nem képezne a lapockáiból termetes púpot. 
Ezen kívül már csak az zavarja, hogy még nem elég szőrös / dedós a haja / vékonyak a lábai / anyajegyek vannak az arcán.

Viszonylag könnyű elképzelni, milyen klassz együtt élni olyasvalakivel, aki ennyire elégedetetlen magával és meggyőződése, hogy mindenki őt figyeli. Holott ezt csak ő maga teszi esténként 30-40 percen keresztül a fürdőszobában. Számonkérésre viszont szitkozódva ordít.

2. A kamaszt sok minden érdekli. Csak egy dolog nem: amit az iskola tanítani szeretne.

Szerencsés esetben a kamasz életében van valami, amire ráteszi az életét: zene, számítógép, sport. Kevésbé szerencsés, ha csak olyasmi van, amivel elüti azt a napi 2-4 órát, amit zárt ajtók mögött tölt az szobájában a mobiljával. Legszerencsétlenebb esetben elképzelésünk sincs, hogy mi a fene érdekelheti ezt a gyereket.

Attól tartok azonban, néhány dolog biztos nem érdekli a legtöbb kamaszt: a foszfor és vegyületeinek kémiai reakciói és a Molotov-Ribbentrop paktum záradéka. Meg a német bányavárosok ipari fejlődése. Nos, viszont éppen ez az az időszak, amikor az iskola erre próbálja tanítani, sőt számonkérni őt, amire ő látványosan tesz. (Miközben halálra szorongja magát, hogy mi lesz, ha nem veszik fel abba a jó suliba, ahová a szülei szánják.) Ilyenkor a szülő kétségbeesetten próbálja maga elé képzelni, mi lehet majd ebből a nyegle nyomorultból és egyik kép ijesztőbb, mint a másik.

3. A kamasz egyszerre 16 szerepet játszik. 

Ha a suliban kiközösítve érzi magát, otthon bosszúból a vagány és keményszívű utcakölyök szerepét ölti fel, aki annyira kemény, hogy bátran ledobja a zokniját a konyhában. Ha nem rajta, hanem vele nevettek a haverok, otthon is békülékenyebb és megengedi, hogy elmagyarázzuk neki a teljes biológia anyagot a 12.-től a 34.-ig leckéig. A teljes összeomlás szélén újra ovissá válik, akit simogatni kell, egészen addig, amíg önérzetesen el nem löki a kezedet, mondván, abba lehet hagyni a kurkászást. Ez jellemzően másnap reggelig tart, amikor teljes természetességgel elvárja, hogy kössük ki a cipőfűzőjét, amelyre előző nap 11 csomót kötött.

Mindezt pedig megfejeli azzal, hogy ha nem találod el, éppen melyik szerep van soron, szitkozódva bevágja maga után az ajtót és még kiüvölti: Jó lenne elgondolkozni rajta, milyen szülő is vagy te!

És hogy mindezzel mit lehet tenni?

A.) Keresni egy bentlakásos katonai sulit a gyereknek.
B.) Keresni a csendes szanatóriumot magunknak.
C.) Valahogy realizálni Vekerdy szavait és a gyereket elkülöníteni a kamaszkor alatt a társadalomtól, amíg ki nem forrja magát...  

Drága Barátnőim!

Bevallom, hogy trükköztem a címben: a fenti illusztráción kívül nem fogok több cuki képet beilleszteni a szövegbe. (Bár lehet, hogy ha így tennék, sokkal többen nézegetnék a blogot...) Az vettem ugyanis észre, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva a cuki, cumizó francia bulldogra 2.340.000 like érkezik, míg egy kortárs magyar költő szabadversére 12. 

Szóval, kifizetődő cukiskodni. Külön rovatok épülnek a cuki képekre, fotókra, és akár egy megyényi embert meg lehet mozgatni azzal, hogy megszavaztatják velük, hogy az ugróegér vagy a vécébe kakiló malacka az aranyosabb. Persze, ha felidézem magamban azt a délutánt, amikor egymás után nyolcszor néztem meg videón, amint egy hörcsög begyömöszöl a szájába majdnem egy egész, radíros végű ceruzát (látnotok kellene, milyen édesen kidudorodik a pofazacsija a bal oldalon), kezdem sejteni, miért rajongunk a cukiságért. 

1. Egyrészt amíg cuki képeket nézegetünk, az agyunk hátsó polcaira száműzhetjük a jelenetet, amikor a főnök mindenki előtt kioktatott minket.

2. Fiókban alvó kisbabák képeinek szemlézgetése közben elandalodva gondolhatunk az otthon chipset zabáló kamaszra, akinek zoknijaitól bűzlik a lakás.

3. Ha azt látjuk, hogy egy jámbor tekintetű labrador megadóan szoptat egy elárvult vízilovat, belénk fészkelhet a gondolat, hogy az önzetlenség nem ismer határokat, és minket is szerethet valaki szívből, igazán.

4. A világ legrondább halát nézegetve újra képesek lehetünk beleszeretni a férjünkbe. (Na jó, ennek nem tudok ellenállni, megmutatom. Félreértések elkerülése végett, az alábbi kép a világ legrondább halt ábrázolja. Nem az uramat!)

5. Egy cukker videó annyira felszabadítóan hathat ránk a napi stresszben, hogy az örömhormon felszaporodása elnyomja a kínzó lelkiismeret furdalást, amit amiatt a tábla Tibi csoki miatt érzünk, amelyet elszopogattunk az integető fókák bámulása közben.

6. Amikor pedig lifegő kutyapofikat csodálunk vagy elidőzünk a grumpy cat képei fölött, nem is érezzük annyira fontosnak, hogy még a héten bejelentkezzünk a kozmetikushoz vagy megvásároljuk a csodásnak ígérkező bőrfeszesítőt.

Azon is érdemes elmerengeni, miért szerepelnek Cukisztánban mindig kisállatok, nagyobb állatok kicsiny kölykei, illetve hurkás kisbabák. Miért ne lehetne cuki egy nagydarab, ötvenéves pék vagy egy szatyrokat cipelő, túlsúlyos bérszámfejtő? Képzeljük csak el az alábbi képeket:

- Hapcizó sünik helyett Béla bácsi tüsszent egy embereset - zsebkendő használata nélkül.
- Játékmackóra hasonlító kiskutya helyett a jetivel megszólalásig (sőt azon túl is) hasonlatos Géza szomszéd.
- Tündéri ruhába öltöztetett mókuskák helyett mókuskának öltöztetett hentes.
- A lépcsővel küzdő kutyakölykök helyett a kocsma lépcsőjén lebucskázó, már nem szomjas törzsvendég.

Hát nem cuki???

Kedveskéim!

Aki nem találkozott az elmúlt hetekben a "Posztolj magadról 5 darab, 15 évesnél idősebb képet 5 nap alatt!" kihívással, az nyilván még mindig az iwiw-en próbálja bonyolítani a szociális életét. Ez ugyanis a Facebook legújabb őrülete.

Napok, sőt hetek óta pörgetem végig közeli s távoli ismerőseim imponáló óvodáskori, illetve ballagási fotóit, és be kell valljam, van, amelyikről első ránézésre azt hittem, hogy a sajátjaim. Én is a fülemhez emeltem a klasszikus tárcsás telefont az oviban, ha a szigorú fényképész bácsi rám parancsolt és én is csodás, nylon kötényruhában feszítettem. Ballagáskor pedig az én fejemet is eltakarta az a 13 darab csokor és pechemre épp csak a levesestányér méretű szemüvegem kandikált ki.

Tehát én is tudnék ilyen pompás mementókat posztolni, de hosszas vívódás után mégsem teszem. Hogy miért?

1. Nincsenek izgis sztorik a képeim mögött. (Pontosabban az izgis sztorik lezajlásának pillanataiban nem készült rólam fotó...)

Van ugyan néhány ismerősöm, aki tényleg jó sztorikkal rukkol elő és a képnél szinte fontosabb a szöveg, amit hozzá fűznek. Ezt nagyra értékelem, és ha mélyen magamba nézek, be kell vallanom: nem tudom überelni.

2. Nem feltétlenül szeretném látni a retrospektív fotóösszeállításaimra érkező kommenteket.

Ugyanis szerénytelenség nélkül állíthatom, bizonyos, kb. 20 éves képeken elég jó nőnek tűnök. Egy csodás babarózsaszín koszorúslány ruhában például kis híján ellopom a show-t a menyasszonytól. Ha tehát például ezt tenném ki, nyilván azt fűznék hozzá mindazok, akik jót akarnak nekem, hogy "de jól néztél ki". És éppen ez a múlt idő az, amellyel nem szeretnék szembesülni...

Más régi képeimen viszont annyira rettenetes vagyok, hogy eszem ágában sincs ezzel nagyobb népszerűségre szert tenni. Az úttörőigazolványom fotózása előtt például elfelejtettem fésülködni, magamra erőltettem egy szeriőznek szánt, de valójában vicsorgásnak tűnő mosolyt és a fotós úgy igazította be a szemüvegemet, hogy a jobb szára 5 centivel feljebb került, mint a bal. Hát akarjátok ti ezt látni..!?

3. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkit érdekel a gyerekeim és /vagy az én babahájam.

Imádom a kicsi gyerekek fotóit. De sajnos leginkább csak a sajátjaimét.

4. Utálom a kihívásokat.

Sajnos én már a jeges vödörnél is úgy éreztem: jobb, ha kimaradok. Ugyanis - valljuk be így egymás közt - a rettenetes hideg vizes zuhanyon kívül mást nem tettem volna a kihívást létrehozó alapítványért. (Biztos tudjátok, hogy azon túl, hogy ázott spánielt varázsolunk magunkból, az egész arról szólt, hogy adakozzunk az ALS-betegséggel foglalkozó szervezetnek. Őszintén tegye fel a kezét, aki megtette!)
Szégyellem, de még a kedvenc versemet sem osztottam meg, ugyanis nem tudtam választani, az alkartámasz (planking) kihíváshoz pedig fizikai okokból nem csatlakoztam. Kicsit úgy vagyok ezekkel, mint a "Küldd tovább ezt az üzenetet és szerencséd lesz, de ha nem teszed, valami borzalom köszönt rád" típusú hajdani rémségekkel. Kihagyom.

5. Valljuk be, a 2. nap után már senkit sem érdekelne a múltam nosztalgikus felidézése! (Ha mégis jelentős igény mutatkozna rá, majd meggondolom...)

Drága, Kizsigerelt Szülőtársaim!

Bizonyára sokan vannak közületek, akiknek gyermeke nemrég fejezte be az írásbeli felvételi vizsgát és tett egy hatalmas lépést a középfokú oktatás fellegvárai felé.

Persze, csak azon szülők gyermekei felvételiztek most, akik eléggé elítélhető módon, érettségit szeretnének a jobb sorsra érdemes kiskorúak kezébe adni, árokásó szakon - gondolom - nincs ilyen kegyetlen tesztelgetés.

Ez ugyanis, igen kegyetlen. Ahogyan idegtépő volt az elmúlt fél év is, amely során napi szinten töltögettük a korábbi évek tesztjeit és estünk egyik ámulatból a másikba. Hogy azok is értsék, miről beszélek, akik még csak rémálmaikból riadtak arra, hogy Zalánkának 12 év múlva felvételiznie kell, álljon itt elrettentésül egy hatodikos (!) matekfeladat.

Egy kocka egyik lapjára az 1-es számot írtuk. A többi lapra egy-egy olyan pozitív egész számot írtunk, amely valamelyik másik lapon lévő szám kétszeresével egyenlő.
a.) Mennyi a kocka lapjaira írt számok összege, ha az a lehető legkisebb?
b.) Mennyi a kocka lapjaira írt számok összege, ha az a lehető legnagyobb?
c.) Az összes, fenti módon számozott kocka között hány olyan van, amelyen a számok összege páros?

(Jelentkezzen, aki ezt kapásból értelmezi! Az biztos, hogy én csak jelentős tanári szembehunyás eredményeképp mentem át a matekérettségin, de az uram például a Műegyetemen végzett, és ezen feladat értelmezésén majdhogynem családon belüli erőszakig fajultunk. )

Szóval, ez volt az a pillanat, amikor matektanárt fogadtunk egyébként jó képességű leányunk mellé. Olyat, aki a felvételire készíti fel. Ugyanis  matekórára az apjával készül, mert ott jobbára mást kérdeznek, mint amire a felvételin kíváncsiak. Így nekem már csak a magyar, az angol, a történelem, a természetismeret és az erkölcstan marad. Ez utóbbit imádom: hegyibeszédeket tarthatok, szónokolhatok a mentális és fizikai egészség, valamint a későn kezdett nemi élet jelentőségéről és a gyermek kénytelen végighallgatni.

De vissza a felvételihez!

Miután hetekig tartó biflázás után megértettem, mi a különbség a zöngésség szerinti részleges hasonulás és az írásban nem jelölt részleges hasonulás közt (ezt a magyar írásbeli felvételin kérdezhetik a hatodikos (!) gyerekektől), tudásomat röpke 2-3 hét alatt belevertem leányom fejébe.
De azért biztos, ami biztos, beírattam egy felvételi előkészítőre is, hiszen sajna én nem vagyok eléggé naprakész a közmondásokból, mert isten bizony, mifelénk nem használják a "Ritka vetésnek szögény az aratása" szólást, és arra gondoltam, hátha a tanárnő már a zsigereiben hordozza a szögediek összes ízös  gondolattyát, csuhaj!

Miközben pedig kisebb vagyonokat csoportosítottam gyermekeim taníttatására, többször tanúja voltam, hogy egyes szülők kis híján lepofozzák a kiskorút, ha az nem éri el a próbateszt 90 százalékos eredményét. Majd miután átsuhant rajtam az "elég jó szülő" lesajnáló és felháborodott ítélete, rájöttem, hogy én is minden erőmmel azon vagyok, hogy a gyerekek jó iskolában tanulhassanak, csak én legfeljebb nem harapom le a fejét, ha alulteljesít az a büdös kölyök. Legalábbis nem nyilvánosan.

Hiszen vagyunk még néhányan, akik abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy a tudás fontos, a diplomával nem csak a falon lévő lyukakat fedhetjük el, és ehhez alapfeltételnek tarjuk a jó iskolát. A jó iskolába pedig nehéz bejutni.

Ugyanakkor azt is be kell ismernem, hogy én mást tartok hasznos és fontos tudásnak, mint amit ma az iskola, úgy általában tanít. Lehet, hogy én a zöngésség szerinti részleges hasonulás helyett azt verném a komisz kiskorúak fejébe, hogy mi a különbség a köznevek és a tulajdonnevek helyesírása közt, és az előbbieket kisbetűvel kell írni. Ugyanis számos, diplomás (!) fiatal ismerősöm rendszeresen nagybetűvel írja többek közt a névelőket - én, te, ő, stb.-  és bizonyos, ünnepélyesnek ítélt szavakat, mint pl. Ünnep vagy Szilveszter.

De mit tudok tenni? Csupán annyit, hogy megpróbálom a 11 éves fejébe verni a valószínűségszámítás alapjait. Vagyis megkérem a felkészítő tanárnőt, hogy tegye meg...

BÓNUSZ!
Leírom a matekfeladat megoldását, hogy ne rágjátok tövig a körmötöket:

a.) 11
b.) 63
c.) nincs ilyen

Ugye, hogy gyerekjáték? Jelzem, az idei sokkal nehezebb volt...

Drága Sorstársaim, Negyvenesek!

Nyilván sokan vannak köztetek, akik szilveszterkor a fa alatt, egyik kezükben a pezsgővel, másikban a száradásnak indult bejglivéggel megfogadták, hogy soha többé nem esznek. Legalábbis 2016-ban biztosan nem. Ugyanis le kell dobniuk 5/10/23 kilót.

Valamennyien tudjuk, hogy a fogyókúrák másnap indulnak. Az aznapok pedig azzal telnek, hogy mindent kizabálunk a hűtőből, amit azért kár lenne veszni hagyni, illetve búcsúzóul még elszaladunk a Tescoba azért az isteni marcipános szaloncukorért, amit a kúra alatt nyilván majd nélkülöznünk kell. Ráadásul karácsony után 50 százalékkal olcsóbb is.
A beszerzőkörút során pedig azzal nyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy a habcsók és a mogyorós csoki mellé még bedobunk egy ananásztablettát is a kosárba, ami másnaptól úgy fogja égetni rólunk a zsírt, hogy alig győzzük majd császárszalonnával pótolni. 

A tudatosabbak persze más irányból is támadást indítanak, mert tudják, hogy a fogyókúrát mindig ki kell, hogy egészítse a mozgás. Ezért aztán hosszas tépelődés után (kocogás vagy modern technika?) aranyáron beszereznek egy csodamasinát, amelyre elég csak ráállni és egyszerűen lerázza rólunk a felesleges hurkákat.

Így aztán - mintegy 5-8 napos csúszással - elérkezik a másnap. Iszonyú büszkén kelünk, mert tudjuk, hogy elkezdődött egy új élet, amelynek csúcspontján, nagyjából két hét múlva, újra bele fogunk férni hajdani cicanacinkba. És senki sem fog ujjal mutogatni ránk.

Reggelire úgynevezett zsírolvasztó vizet fogyasztunk, amely egy kis gyömbéres, uborkás és még valamilyenes víz és egész biztosan leolvaszt rólunk kapásból 80 dekát. Eközben megvető arccal nézzük az urunk szalonnás rántottáját és a gyerekek lekváros kalácsát, mert tudjuk, hogy tévúton járnak.

A délelőtt elrepül, hiszen van nálunk goji-bogyó, amin elrágódhatunk. Az ebéd nehéz kérdés a munkahelyen, hiszen ha az íróasztal mellett ülve próbálunk egy almát 40 percig rágcsálni, kimaradunk a legfontosabb csapatépítő pletykákból. Ha meg elvonulunk a többiekkel ebédelni, csak valami komolyabb szer segítségével lehet kibírni, hogy ne ragadjunk magunkhoz egy nagyobb adag bácskai rizses húst.

Ha ezen a megpróbáltatáson túl vagyunk, már nem lesz olyan nehéz. Délután nem térünk be az aluljárós pékségbe a csokis csigáért, hiába is fújják szánt szándékkal az orrunk alá a fahéj-illatot. Hazaérve nem toljuk le a gyerekek megmaradt szalámis szendvicsét és este nem lapátolunk a vacsorára főzött krumplis tésztából. Még csak meg sem kóstoljuk. Lefekvéskor már tisztán érezhető, ahogy a szervezetünk belülről falja fel a zsírsejteket, miközben egyre nyilvánvalóbban kitapinthatóvá válik a medencecsontunk.

Reggel pedig ismét arccal a zsírolvasztó víz felé!

Na, most valljuk be, de őszintén, meddig lehet ezt kibírni? A másnapi ebédig? Három napig? Egy hétig?

Csajok, én rájöttem valamire: nem lehet lefogyni!

Vessetek meg, írjatok csúnyákat, de én azt hiszem, hogy csak egy módon érhető el a karcsúság: nem szabad meghízni. És sajnos ezt tényleg komolyan gondolom. Őszinte leszek veletek: egyetlen olyan embert sem ismerek személyesen, aki úgy fogyott le 3 kilónál többet, hogy záros határidőn belül ne hízott volna vissza. Még többet. (Persze valamennyien kinyomtattunk már a netről pompás, motiváló before-after fotókat, de ezeknek egyrészt megkérdőjelezhető a valódisága, másrészt én még a before kép után egy évvel is szeretnék látni egy before-before fotót.)

Attól tartok, hogy aki egyszer hagyta megnőni a zsírsejtjeit (ugyanis egy elmélet szerint hízáskor nem a zsírsejtek száma nő meg, csak kitágulnak a meglévők), annak azzal kell számolnia, hogy az egykor hatalmasra hízlalt sejtecskék azonnal sikoltozni kezdenek, ha megpróbáljuk káposztalevél kúrával kisebbre szorítani őket és az első óvatlanul lenyelt aranygaluska falat után újból diadalmasan fognak terpeszkedni a fenekünkön.

Szóval, attól tartok, az egyetlen járható út, ha nem hízunk meg. A gyomorgyűrűn kívül ugyanis nem ismerek olyan csodaszert, ami egy életen át karcsún tart minket. Igaz, egy gyomorgyűrűt is ki lehet játszani, ahogyan egy játszótéri anyuka tette, aki legalább 25 kilótól szeretett volna így megszabadulni. Egy tavaszi délután, a padon ülve azt mesélte, hogy bár a zöldséglevesben lévő, le nem turmixolt petrezselyemdarabtól is öklendezik, de van valami, ami hála istennek, igen simán lecsúszik a torkán. A csoki...